Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)
Halandó - egyenrangú velük csak az lehet, aki oly kemény, legalább magát meg tudja tartani. Megmaradt tehát itt is a Fegyvertelenül-korszak egy szál hiten egyensúlyozó egyes embere, de annak céltudatos és célirányos pályaképe mostanra mintha szűkebb határok közé szorult volna. Ott a bemutatott ember egy volt a többi közül, itt önmagában végzi erőmutatványát, ott átjutni akart a halálig, itt „legalább" megtartani igyekszik magát, a lehetőségei szerint leélt életet jelentő természetes halálra készül, készen a törvénytelen halál, a lehetőségek alá szorulás kivédésére. Magyarázza, behelyettesíti ez a képlet a korábbit, az általánosabbat, de szűkíti is az általa betölthető kört, amely a versben bemutatott „természetes" halottak rendjéhez, erejéhez viszonyítva is mintha kevesebb lehetőséget adna a mai Halandónak. Az utóbbi kötet, a Törvénytelen halottaim Illyés Gyulának ajánlott nyitóversében éppen az életigény épülését játszatja el halottaival, az általuk felmutatható legfontosabbat, közösségük erejét rögzítve: Ház épül rájuk; tartanak falat, falut, hazát. S jövőnk ha van, ők cipelik még ezer éven át. Mert mindent elbírnak,... És ezzel megformálja a teljesség képletét, amelyből a kötet lírai hőse, a Halandó jelenleg a félelem elleni védekezésbe szorul. Mert éppen a közösségnek ebben az apoteózisában születik meg az ellenpont is: a mi közösségünk önmagában gyengeségének, törékenységének félése („Vagyunk mi olyan gyöngék, árvák"). A halottak példázta valódi, erős közösség ugyanis csak virtuálisan jelentkezik, amelyhez viszonyítva a ma élők jelen közössége gyengének látszik. Bár ez mégsem jelentheti társtalanságát, kiszolgáltatottságát. Mert az ősök, elődök, példák alkotta-megálmodta-megszerkesztette rend az élők közösségével együtt egésszé épülhet, ebben a szintézisben elveszíthetjük gyengeségünket, árvaságunkat. Mégis a Ratkó által kétféle jellegű elemből szerkesztett közösségképzet csak lehetőségében vezethet a kívánt szintézishez, jelen állapotában nem szervül ebbe az egységbe, megtartja kívülállását is. A közösség e kétféle megjelenési formája a virtuális és a valós közötti feszültséget ugyanakkor nem oldhatja fel az időbeli különböztetéssel sem, számára nincs különvált múlt és jövő. Mindkettő a jelen formája. Ezzel versében feszültséget tud teremteni, a jelen virtuális és valós arcát egyszerre felmutatva és egymásban megvizsgáztatva. De ugyanakkor épp azzal, hogy a jelenben tételezi a jelenben egymást kizárónak feltüntetett két közösségi formát - sajátos elbizonytalanodás lesz szemlélődésének eredménye: az egyiket 154
