Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

nem hirdetheti valósnak, hisz ezzel őszinteségét tagadná meg, a másikat nem vállalhatja dicsérettel létformájának, mert ezzel igényét adná fel.

Számára a csak szemlélődés, az ellentmondások tudomásulvétele, regisztrálása nem a megfelelő életforma, ő a cselekvés módozatait keresi. De a cselekvés programját mindebből következően csak személyre szólóan tudja megfogalmazni; a jelenbeli esendőségből ezzel igyekszik kiemelni az egyes embert, és - legalább saját cselekvésében, személyes helytállásában - a virtuális közösség tagjaival egyenrangúvá tenni. Cserébe nem tud mást ígérni, mint a személyes helytállás jó érzését - nem az elvonatkoztatott önmegvalósítást, de a hasznos önmagára találást:

legalább magát meg tudja tartani.

Ezt a magatartást méretezi azután mostani emberképzetére, melyet Halandónak szólít, amelynek kiteljesedése a szabályosan leélt élet ívét adja, lezárva a természetes halállal, de amelyet ugyanakkor a félelmek gyűjtőképe, a törvénytelen halál fenyegetése vesz körül.

Ez a Halandó, Ratkó kötetének lírai hőse az élet és halál, az ideális és torz, a közösségi kiteljesedés és töredékké válás határán, keresztezési pontjában áll. Ha a természetes halottakról van szó, amikor az ő „ideális" életüket játssza el, ezeket a képeket mindig a jelen zavartságába buktatja. Az Anyám természetpoézisét a „ne sírjatok testvéreim" jelenbe fájó, a veszteséget éreztető zárása követi; és ha Majd hazajönnek a halottak, végül is „este nem tudunk lefeküdni” - írja; ha pedig a természetben együtt élne a már halott szeretteivel („hurcolkodom, szülővárosom lesz az a fa”), a színhely fordul egy pillanatra visszájára:

sietve kiürített városka az a fa, utcáin limlom, elveszített madárének, bevert, bezúzott levelek.

Törvénytelen halottairól szólva pedig minduntalan erőszakos haláluk, életből kitaszítottságuk képe zavarja a vágyott közösségbe rendeződést. Nincsen tehát nyugalom: az ismert Ratkó-képlet új arcot öltött. A játékosan, gyönyörködve megalkotott idill a jelen valóságán széttörik. Nincs közvetítő, összekötő megoldás: vagy-vagy; vagy az idill teljessége, vagy a valóság töredéke.

És milyen ez a töredék, a „vár állott - most kőhalom" valósága? Az újrafogalmazott Déva-történet mondja el példázatként; a Darvast sirató Halottak faluja mutatja be egyes motívumait; ijesztő látomásban pedig az elhagyott temető képébe fogja (Egy macedón temetőre), ahol élő-halott ratkói egyensúlya helyett „fölöttük szél se fúj és fény se jár, lelóg az űr idáig". Összefoglalva pedig két terjedelmes vers összegezi: a Halott halottam és a Törvénytelen halottaim. De a személyes líra hangján mindent mégis - paradox módon - egy objektív kis Mese mond el, melyet Kamondy László emlékének ajánlott, és bár a félbetört életpályájú íróra utaló motívumok jelentkeznek benne, valójában a költő jelenbeli személyes pozícióját is meghatározza:

155