Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

megfogalmazott légkörével - ez az életattrakció: „egyensúlyozva egyszál hitemen a félelem szakadéka fölött". Lélegzet-visszafojtva várnánk a sor végén az eredményt, de nincs feloldódás, a sor egy enjambemant-nal elcsuklik, és csak a következő sorban hangzik el a zárás - kifogyott a lélegzet közben, de meggyűlt a dac is, mire megfogalmazódik az egyetlen szó, az értelmes cselekvés - sőt az egyetlen lehetséges cselekvés - szava: „énekelek". íme az értelme ennek az Ennek. Az Én, a vers alanya így találkozik állítmányával, cselekvési formájával. De nemcsak reflexív, beszámoló formája, hanem etikai tartalma van az éneknek: „Magamat bátorítom."

És itt jutottunk el a Ratkó-versek fő funkciójához: ezek valójában moralitások, a hit és kétség keresztjére feszített Én magatartáskeresései, a helytállás normáinak vizsgálata. Ennek a keresésnek eredményeként válhat elrendezetté az egyes ember élete is, és az így elrendezett, harmonikus élet számára már természetes zárás a majdan elérkező halál: egyrészt egy biológiai-pszichológiai számvetés eredménye, másrészt az élet befejezettségének, teljes megkomponáltságának jelzése: „Talán átjutok a halálig." Moralitásértelme van e versekben a halálnak.

Nem félelem nélküli ez az élet, de Ratkó a félelemnek különböző régióit különbözteti meg, szinte hierarchikus sorba állítja. Vannak a tőlünk független, kívülről ránk leselkedő, az élet természetes menetében esetleges veszélyek kiváltotta félelmek, ezek létjogosultságát épp tagadásukkal, ellenük való fellépéssel ismeri el. Másrészt az élet menetéből, a halál tényéből származó félelmeket kompenzálni, sőt kizárni igyekszik: az elrendezett élet az ezzel való számvetésben épülhet fel. így a kötet annak is deklarálása, hogy csak az élhet félelem nélkül, aki minden dolgát tisztességgel elrendezi.

És ezzel, hogy ezt az általában védett, de minden esetlegességében mégis különböző fokon veszélyeztetett Ént megrajzolja, moralitása egyben közösségi tetté is válik: a kettősség közt levés állandó állásfoglalásra késztet, a nyugalom és félelem reális felmérésére, azaz saját énünk állandó felülvizsgálatára, mert a „fegyvertelenek" egyetlen védelme a tisztesség, az emberi tisztaság. Másrészt ez az erkölcsi kényszer épp a dolgokba való beleszólást kívánja meg, mert a Ratkó- versben a rossz nem pszichológiailag megfogalmazott individuális kategória, hanem konkrét, a közösség életében jelenlevő, legyőzhető veszélyeztetettség. így támadók és védekezők e versek: a közvetlen közösségi beleszólásra szép számmal találunk példát közöttük.

Ennek a moralitásversnek a kifejezésformája a második kötetben van kiforróban. Az elbeszélés, hasonlat mindinkább elmaradt az első kötet után. A legpuritá- nabbul felépített, gnómaszerű tömörséggel és a magától értetődés természetességével formált képeket rakja egymás mellé. Nem az elbeszélés, hanem - a hol bízó, hol félő - lélekállapot logikája szerint. Az első hangütés ijesztő, de a vers végére mindig leleplezi magát: talán már nem is hisz olyan komolyan a megidézett félelemben. De hogy végül nehogy teljesen megnyugodva menjünk tovább, egy-egy atonális akkorddal zár, lebegésben hagyja a verset, mely egyszerre rímel a játékra és a komolyra is. Legprecízebb példája ennek a Bújócska háborús élményt és gyermekjátékot egybejátszó nyugtalansága, de még a legszemélyesebb Báb címűben is megtaláljuk e versszerkesztés példáját.

150