Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)
Ha a korábbi kötet még sok elbeszélő verse a fiatal József Attilára emlékeztetett, az ezt követő moralitásvers József Attila töredékei folytatásának is hat. Úgy érzem, alaposabban szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel, mert hol dicsérőleg, hol kifogásolva majd minden kritikában visszatér e rokonság problémája. Leginkább az azonos sors, életrajzi egyezések magyaráznák ezt a kapcsolatot, ha nem látnánk épp Ratkó generációs társai közt egy hasonló, de ellenkező előjelű példát. Ágh Istvánt az életrajz legszorosabb szálai kötik egybe mai líránk egyik példaképmesterével, és ő mégis a kitérők sorát járta végig, hogy megtalálja a maga különbözését, másfajta költői sorsképletét. Ratkó épp fordítva, azért kötődött József Attilához, hogy kikerülhesse a kitérőket, hogy hamarabb jusson el saját eredményéhez. Mert ő meglátta a sorskülönbséget is, ami - különböző versszerkezetet teremtve - elválaszthatja ezúton is az epigonná válástól. A Ratkó-vers statikussága, jelenidejűsége jelenti a különbözést József Attila a jelenben bizonyosságot nem találó szemléletével szemben. Ratkó féltenivalója már létező eredmény, a veszélyekhez a múltat kell felfejtenie. A Ratkó-verset a múlt determinálja: eredményével; de az azt aláaknázó veszélyeivel egyaránt. József Attila verse a konkrét jelenből indul ki, de megoldásként mindig a jövőt idézi. A József Attila-vers a tér és idő végtelenjét tudja ezért elénk idézni, világokat teremt - de legtöbbször egy konkrét, egyedi élettényből kiindulva. Ratkó egy általános képpel indít, és verse egészében megmarad a körülhatárolható, kézzelfogható valóságnál. Végtelen világok helyett mára elkészült, lezárt szobrokat állít versbe. Egy-egy mozdulat, sokszor túl általános etikai mozdulat a verse: „tégy igazat", „harcra csak igazira bátor!", „Vélem sárkány viaskodik", sőt maga a köteteim is: „Fegyvertelenül". Még elég elvontan jeleznek igényeket, sokszor még csak az erejüket érezni, de épp az az egy szó hiányzik a versekből, ami a József Attila-i etikai imperatívuszokat olyan emberi-konkrét szuggesztióval ruházza fel. Túl általánosak - mondhatnám azt, közhelyesek - ezek a mozdulatok, csak formailag foglalnak el versszervező helyzetet, intellektuális töltésük, tartalmi szervezőerejük még hiányzik. Ezért van az, hogy a versnek csak érzelmi íve csúcsosodhat e pontokon, a gnómaképek logikai elrendezettségét már nem tudja mindig szugge- rálni, így esetenként éppen a részletek önállósodnak, lépnek ki a versegészből - mozaikra összefűzött töredékekre bontva a verset. A cselekmény struktúráját így gyakran a sugallni akart mondandó nem képes még nyomon követni, rendezni, magasabb egységbe fogni. A hasonló elemek a két költőnél így másfelé mutatnak. József Attila töredékei szinte kiegészülnek bennünk verssé, mert konkrét esetlegességeiket is ismerjük. Ratkó versegésze sokszor töredékek láncának tűnik, mert az általánosított kijelentések nem ágyazódnak egy gazdagon árnyalt, sokfélül tetten ért, megfogalmazható konkrét világba. Ratkó már kilépett az önéletrajzból, de még nem lépett be az ember sok összetevőjű, gazdag motivációjú világába, most mintha épp erre a belépőre készítette volna fel magát. És még egy, már véglegesnek tűnő, talán legfontosabb szemlélet- és struktúrakülönbség a két költő versszerkesztésében: József Attila tapasztalatokból, tudásból és vágyból szerkesztette versei világát, Ratkó mindig egy kész, adott 151
