Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)
A Ratkót környező társadalmi-történelmi fejlődés és sajátos, szinte szabálytalan élethelyzete kialakított egy olyan szabályos, statikus vershelyzetet, amely a biztonság tudatában is érzékennyé válik a bizonytalanságra, ellenpontként állandóan veszélyeket jelez. Kommunista családban nő fel, melyet épp akkor, amikor a fiatal fiú eszmélni kezd, kikezdett a züllés és a hatalomjáratlanság kétfelé húzó kísértete; ő maga pedig űzött-vert menhelyi gyerekként figyelheti évjárata szerencsésebb tagjainak simán emelkedő életét. De amikor egyenesbe kerülne, első költői lépése olyan félreértést szül, amely, ha pályáját nem is, életét kettétöri. Ismét figyelheti a köteteket gyűjtő pályatársak szinte akadálytalan előrehaladását, míg ő vidéken, családjáért felelősséggel helytállva, könyvtáros az ország egyik legszegényebb megyéjében, Szabolcsban. Ebből az önmagát ismétlő sorsképletből alakul valóságszemlélete: életünk bár ha már nem követeli meg szükségszerűen a jobbért küzdő ember bukását, de még nem is tett meg mindent ennek elhárítására. A statisztikai átlag, ha meg is nyugtat, az egyedi esetek - és az ember egyedileg kapcsolódik az átlagba - magukban hordják az okot a nyugtalanságra. Ezért van az, hogy Ratkó versei tulajdonképpen nem élményversek (arra hamar rájött, hogy ebből sokáig költőileg nem táplálkozhatna, íróilag túllépett rajta egy megrázóan tömör életrajzjegyzet-sorozatban, már az első kötet függelékében), nem életrajzot ír, hanem viszonyt fejez ki: az általános helyzet és egyedi félelmek, törések kapcsolatát. Két alkotóeleme van így a Ratkó-versnek. Az egyik nyugodt - hol keményen, hittel kiálló, hol idillien, felhőtlenül játékos -, a másik gyanakvó, mindenre összerezzenő, az életet szinte mániákusan féltő. „Most béke van, de nincsen nyugalom" - írta már első kötetében. Akkor még ezt tematikusán elbeszélte, magát a kötetet is két ciklusra osztotta: Félelem és Félelem nélkül - hirdették az ellentétes címek a lélek két arcát. De a mára beérett Ratkó-vers már ott is alakult. A Félelem versei állandóan a biztonság felé tendáltak, és ha Félelem nélkül beszélt, minduntalan le-lebukott félelmei közé. Mostanra e tematika ötvözéséből megszületett egy versszerkezet, amely teljes kidolgozottságában jelentkezik a második kötet mottójában: Én, egy a fegyvertelenek közül, egyensúlyozva egyszál hitemen a félelem szakadéka fölött énekelek. Magamat bátorítom. Talán átjutok a halálig. Az Én, ha ily határozottan, exponált helyen jelentkezik, azt hirdeti, hogy aki ezt leírta, tisztában van súlyával, helyzetével. Ez már nem az önéletrajz esetleges valakije, de nem is egy közösség egységes gondolkodásmódjának védelmében meghúzódó tag: nem is teljesen védett, nem besorozható, bár nem is egyetlen, különcként egyedülálló - „egy a fegyvertelenek közül". És amilyen határozottsággal, elvégeztetettséggel lépett be az Én, ugyanolyan keményen folytatódik - körülvéve a bizonytalanság már az Én kiemelésével is 149
