Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)
lomtörténeti metaforával tudta kikerekíteni a magyar mártírium kanonizációs sorát. Kimondott valamit úgy, hogy nem mondta ki. Idézzem a Törvénytelen halottaim szentek könyvét? Ki hajtotta végre a vérbajt, a tüdővészt, a gégerákot rajtuk? A holtak deresén Nagy Imrét ki üti? Ki gyújtja föl Dózsa gyönyörű koronáját, vastrónját ki gyújtja föl? Akad-e hóhér az éjszaka-arcú urak közt? Nem, nem akad. Nekünk kell megszülni, fölnevelni, etetni őket is. Sistereg, fólsüvölt a máglya; halottaim nem űrruhába, beöltözve csak a halálba kiröppennek az éjszakába, szállnak föld fölé, Hold felé, lakatlan csillagok felé. A holtak apogeumát ki mérte le, ki adja hírül? Forognak fényes ünnepek. A fájdalom elévül. A félelem elévül. Felejt a föld. Én nem felejtek. Úgy épült csontom és agyam, hogy minden kínt kiénekeljek. A dallá vált mártirológia akkor is veszélybe sodorta közlő folyóiratát, a Tiszatájat, és csillagos magyarázó jegyzetre kényszerítette a költő kiadóját: „Nagy Imre (Sárrétudvari, 1896-1942) szegényparaszt származású költő, nyomorúságos körülmények között tengette életét, végül a sok éhezés áldozata lett. Egyik cikke miatt kétévi börtönre ítélték, de büntetését már nem töltötte le; belehalt nyomorában szerzett betegségébe. Életében megjelent egyetlen kötetének címe A holtak deresén, erre utal Ratkó József versének vonatkozó része." Persze erre is elhangzott kérdés az Eötvös Kollégiumban, ami Ratkónak alkalmat adott szenvedélyes kitörésére: számon kérte - hangsúlyában kacsintva persze - a bölcsészeken az ez irányú irodalom- történeti ismeretüket. Utóbb örültem: védő magyarázatként ez is megörökítődött Ratkó válaszai között. A felvételt ezt követően kolléganőm átadta nekem meghallgatásra, így éppen a fiókomban lapult, amikor elkezdődött a revízió. Mindenki tudta, 146
