Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

tem el, ma is megrendültén, hogy miként ragadhatnak ránk negatív legendák. Alaptalanul is. És ezzel, úgy gondoltam, lezárult gyanúval bélelt múltbéli távolodásunk.

Még szerencse, hogy én magam meséltem el már korábban ezt az eseményt, digitális felvétel is rögzítette beszámolómat. Mert a napokban felidézte ismét kapcsolatunk e legfájdalmasabb eseményét Péntek Imre, amikor 75. születésnapját köszöntöttük. Bárha „szent embernek" nevezett, és védett, miként abban az időben is Ratkó gyanújával perelve. Ratkó ugyanis akkor, Tokajban, az egyik írótábor idején, máig fájdalmas félreértést hangoztatott. Becsületére legyen mondva: ő mindezt legelőször a szemembe is mondta, rajtam kérte számon. Érvelésem, amivel meggyőzni akartam ellenkezőjéről, hatástalannak bizonyult szemében. Mert azzal érveltem, ami az én pályám szempontjából lehetett csak érv: miért lennék sorsának rontója, ha az én irodalomtörténészi értékem az ő költői értékelésének biztosságában gyökerezik, ha ő sikertelenné válik, a hatalom elbuktatná, azzal az én értékítéletemet is kockára tenném. Érvelés helyett talán egy drasztikus hangsúlyú viszontválasz inkább meggyőzhette volna?

így most itt is elismétlem a valaha Ratkóval is tárgyszerűen közölt, most pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum nyilvánosságában előadott történetet. A hetvenes évek elején (1970 szeptemberétől) már a múzeumban dolgoztam. Kiállításrendezők között, tudományos osztályon, Baróti Dezső volt életem legjobb, beosztottjai méltóságát tisztelő főnököm. Mégis elváltam tőle, vállalva egy mentési feladatot. Az alakuló Hangtár kigondolója, alakítója és az irodalomtudomány új dokumentációs módozata, a magnós emlékezetgyűjtés felkeltette a hatalom gyanúját. Hivatalosan, a megbízólevél szerint is leírt, szó szerinti „technikai leltárt" rendeltek el, minden szalagot meg kellett hallgatni. Elejétől végéig. Ennek irányítását rám bízta a főigazgató. így került oda, kérésemre, mellém valahai miskolci diákom, az akkor már egyetemi tanulmányait éppen végző Tverdota György is. Irodalomtörténeti jártasságát az akkor végighallgatott felvételek annotálása alapozta meg. Végül is a munka elhúzódott, mert mi becsületesen végighallgattunk minden felvételt, elejétől végéig, és elkészítettük a pontos katalóguscéduláit. És ezt dokumentálhatta a jelentés is: az anyag bár még rendezetlen volt részben, semmilyen „rendszer- ellenes" aktuálpolitikai „üzenet" nem rejlett közöttük. Ezzel megmentettük a gyűjteményt, és előkészítettünk egy óvatosabban szervezett kutatómunkát. A gyanú kereszttüzébe kerültem mégis. A hatalom a revízió lassúságával volt elégedetlen, az írók pedig féltették megszólalásaikat a hatalom félreértéseitől. Olyan világ volt.

Ezt a revíziót pár nappal megelőző időben volt az Eötvös Kollégiumban Ratkó József estje, amire én, mint másik osztály munkatársa és az est bevezető előadója, kértem a Hangtár egyik munkatársát, hozzon egy magnót és kazettát, hogy megörökítsem az általam irodalomtörténeti jelentőségűnek tartott eseményt. Ez akkoriban történt, amikor Nagy Gáspár zseniális poétikai megoldását évtizeddel megelőzően Ratkó is, nem kevésbé zseniális módon, iroda145