Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

József lábainál nőtt fel Kulcsár Szabó Ernő, a vidéki értelmiségi összekapcsolódás védekezőén összekapcsolódó barátságát örökölve apja barátjától, a meg nem alkuvó igényességet, amely utóbb még az atyai baráttal szembeni hiányérzetét is kimondásra kényszeríti belőle. Hiszen Ernővel nemsokára szoros munkakapcsolatunk személyes alapjaként reméltem mindig számon tartani az őt Ratkóval személyében is összekötő kapcsolódás szuggesztióját, mely része lehetett a mi egymás felé sodródásunknak is. A Ratkóval megnyíló személyes távolságunk ellenére - hinném - ekkor össze is köthetett.

* * *

Mert ha formálisan „ikertestvérem" lehetett is Ratkó József, Önéletrajzát olvasva, nagyobb távolságot, mint a kettőnk származása, életmódja és létezése közötti fesztáv, elképzelni se lehet. Városi, polgári-értelmiségi származás és pályaigény, széltől is óvott gyermek- és ifjúkor az egyik - lelencsors, munkásparaszti és vidéki hányattatás, kiűzetés a paradicsomból a másik oldalon. O — és ők, a Hetek, mind - igazmondó, félelemmel is félelem nélküli lelkiismerettel élő költők, én meg az őket felvállaló szerkesztő, akinek magyarázni kellett a publikált és méltatásra felmutatott verseiket. Ami mégis hozzájuk és verseik kemény, konok igazságkereséséhez kötött, az a magam előtt világító apai örökség sugárzása volt. Apám a megvesztegethetetlenség megszállott megtartója. És ezt családjában kötelező akarattá emelte. Rajongtam azért a poétikai formációért, ami a megalkuvás nélküli igazmondást tette megszólalásuk meghatározójává, és elfogadtam mértékegységként poétikájuk ebből az akaratból formált gnomatikus formáltságát. Kiemelkedő voltát. Mégis éreznem kellett, minden kapcsolódásuk ellenére tartózkodóak maradtak. Én feltétlen bizalommal közeledtem feléjük, ők mindig számadásra késztettek. Most kézbe véve a Ratkó dedikálta könyveket, ez a fesztáv hol finoman hangsúlyozva, hol nyíltan kimondva, a távolságot érezteti, és az általa talán benne éltetett közelség akarását is. Vagy talán utólagos beleérzés lenne? Mindenesetre ideidézem.

A Félelem nélkül című kötetről úgy írtam az Új írás ban, hogy még nem ismertük személyesen egymást. Az első dedikációja számomra a Fegyvertelenül című, második kötetében rögzíti létezésének és poézisének alaptörvényét, mellbevágó megszólítással: „Lóri! Ebben a világban csak az élhet félelem nélkül, aki minden dolgát tisztességgel elrendezi. Öleléssel: Ratkó Jóska”.

Ezt leírva vette kezébe az elé tett első kötetét, folytatva ezt a gnómát: „Tekintettel arra, hogy a leglényegesebbet már a második kötetbe beírtam, ebbe csak annyit írhatok, hogy a fegyvertelenek egyetlen védelme a tisztesség, az emberi tisztaság. Baráti öleléssel Ratkó Jóska".

A kettőnk különbözésére és összetartozására az Egy kenyéren című kötet dedikációja villant rá talán a legpontosabban: „Kabdebó Lórinak - annak ellenére barátsággal adom Ratkó Jóska Budapest, 1970. május 25-én". A dátum Budapestre utal, de akkor még Miskolcon éltem.

Ami ezt követte, az már a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz kötött. Nemrég, 80. születésnapunkon életrajzunk szembefordulásának pillanatát ugyanitt mesél144