Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

visszacsatolásaként, a „credo quia absurdum" hitével megfordítsad a képet, mint teszi a Hazám nem egy szonettjében külön-külön, és a vers egészében is József Attila. Formálisan a torz vízió szökken szárba - valójában a halálcsinálás termé- szetellenességéből felkiáltó természetesség-látomás, a kérdőjelek utáni ismételt felkiáltás:

jaj, édeském, jaj, vérecském, ujjaidat fölnevelem, csípődet kigömbölyítem, gyöngyvé rakom fogaidat, szülőrészed meghasítom, kerülhetsz a hátam mögé, szeress engem!

így fordul visszájára az ijesztő kép, és ez ismétlődik a zárópasszusban, melynek utolsó mondata ismét összegezi az abszurdumot, és annak ellentettjét, a kettős esélyt: mert a jelen fájdalma nem engedhet deklarált optimizmust, ebből a fájdalomból kell „kitetszeni" a feloldásának, a szükséges ellenvégletnek:

S megépül halott-Magyarország, ők nemzenek új kicsiket, és lesz vala köztük költő, akinek szájából kivirágzik végre, a szegénységünket, lóvátett reményeinket visszavarázsló hatalmas ének!

A költészet ünnepére készülünk. [...] A „gondra bátor, okos férfi" ünnepe a költészet napja is, és öröm a számunkra, ha nemcsak régebbi alkotások ismételt számbavételét végezhetjük ez ünnepek alkalmával, de mai líránk új alkotásai között is találunk üdvözlésre méltót. Ebben a versben ennek megvalósulását köszönöm.

És nemcsak én üdvözlöm ekképpen, de éppen a nyugati tájékozódását megélő Kulcsár Szabó Ernő is megjegyzi, ugyanerről a versről: „ez már egyéni versbeszéd, ez Ratkó igazi hangja [...] a külső történelmi tényezők és motívumok olyan rendszerét fogja a maga erőterébe, hogy innen nézve valóban csak fénytörés láttatja Ratkót egyhúrú lantot pengetni. A téma fénytörése, a rekviemallúziók, sőt a képzőművész téves értelmezését jelző borító is. Ratkó múlttal való számvetése különös régiókba vezeti el az olvasót: a pusztulás világát fogja ugyan vallatóra, de a sorsszerű történelemértelmezésből mindig a népért való felelősség, a közösségi elkötelezettség erkölcsi parancsa fogalmazódik meg. A Halott halottam egy síkon például Vörösmarty nemzetsírlátomását fordítja visszájára: a szemétre dobott, elvetélt kicsi holtak immár annyian vannak, hogy új népet alapíthatnak [...] A látvány ismét paradox, egyszerre utal mélységes tragédiára és életre szólító parancsra. A Halott halottaim ebből nyeri végső katartikus erejét. [...] Ráadásul a lírai alany vívódását is hangsúlyosan érzékelteti." (Tiszatáj, 1976. 12. szám.) Tudatosan választom a velem összecsengő, mégis másfajta módszertani elkötelezettség szerint széttekintő kritikus elismerő megnyilvánulását. Ratkó

143