Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)
A másik, Ratkó nagy összefoglaló költeménye ünnepi hangú méltatása a Napjaink könyvheti számában (1971. április), Költészetnapi üdvözlet, a „Halott halottam" költőjének címmel: Amikor nem egész két hete az Egyetemi Színpad költői matinéján Latinovits Zoltán szuggesztív előadásában hallhattam Ratkó József Halott halottaim című versét, éreztem, ismét olyan alkotással ajándékozott meg minket a költő, mely nemcsak azért fogott meg, mert sikeres vers lehet, de azért is, mert igazat mondott. Igazat abban az értelemben, ahogy az hagyománya a magyar költészetnek, és elődpéldáit hosszan sorolhatnám A végek dicséreté tői a Hazámig vagy a Tékozló országig; igazat, mert magára vállalta a közösség sorsát, költői témájában azonosult közös dolgainkkal, publicisztikus lendülettel közvetlen hatásra, meggyőzésre törekedve. Igazát az első hallásra elfogadtam, mégis, „milyen a vers" kérdésére kitérően válaszoltam: azt hiszem, sikerült, majd el kell olvasnom. El kell olvasnom, meg kell vizsgálnom, hogy a sodró, színészi elemekkel fokozott előadás és a vers azonnal átélhető igaza nem vesztegetett-é meg, nem a téma sikerét cserélem-e össze a megalkotott vers sikerültségének meggyőződésével. Most, hogy az Alföld - ezáltal kiemelkedő jelentőségű - harmadik számában olvashatom e verset, hadd válaszoljak meggyőződéses igennel: nagy verset írtál, barátom! írtak az utóbbi időben az abortusznövekedésről, a népszaporulat-csökkenésről garmadával cikket: okos tanulmányokat, néha még divatos nemzetsiratást is, vagy cinikus fecsegést. E sort szaporítani, akár versben is, hasznos is lehet. De te nem szociográfiát írtál, hanem verset, személyes üggyé tetted a cikktémát, másoknál „átérzett" veszélyt. Mint elődpéldaképed, József Attila, kinek a Hazám című verse nem azért kiemelkedő darabja líránknak, mert néhány szonettbe fogta a „nemzeti nyomor" képeit, de azért is, mert saját sorsával azonosítani tudta, a maga legszemélyesebb létezését is csak hazája létezésének biztosításában tudta biztosítottnak. Ebből eredezteti legszemélyesebb ügyét, költői tudatát, és e tudat kifejezésének eszközét, a nyelvet, a megformálást is: ...Rámcsapott, amiből eszméletem, nyelvem származik s táplálkozni fog... A nagyívű kérdés, mellyel versed indul, azt a szorongató hiányt mutatja fel, melyet - előre a jövőbe, de hátra is a múltba - egy nemzedék megtizedelése jelent: az egész nép lesz kevesebb, ha valahol, egy történelmi pillanatban nincs elég „gondra bátor, okos férfi", ha kevés az ember a végzendő feladatokra. „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang; érted szól." így idézte mottóként Hemingway egy másik költő, John Donne sorait, és ezt tudod te is: 141
