Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kabdebó Lóránt: „Augusztus 9-e van, a születésem napja” (Emlékfoszlányok Ratkó Józsefről és költészetéről)

Mit jelent számára ez a közösség? Szegénységet és jövőt. Szegénysége nem pózoló aszketizmus, hanem annak tudomásulvétele, hogy népünk még szegény, sőt a világ még szegény. Ha a legszegényebbeket idézi, az nem provincializmus, csak figyelmeztető, a látható szegénységgel jellemzi a jellegbelit, a fényeskedő látszatok mögötti lényegbelit. Figyelmeztet, hogy a mértéket ne a látszatokhoz, de a lényeghez szabjuk. És a jövőt? Ez az annyiszor elkoptatott, a költészetben is olyannyira kompromittált szó nála életre kel, a közösség valódi komponense lesz: mert félti, mint Ady, mert megvalósulásának lépcsőfokait reálisan, a valóság szűkmarkúságával méri elénk.

Kevés kötetet tudnék említeni, melyben többször fordulna elő a halál szó, és kevés embert tudnék megnevezni, aki ily természetesen tudja venni létezésünk e határhelyzetét. Élete értelméről akkor vall a költő (mit költő, az ember), ha a halált is értelmesen belekalkulálja a létezésbe. Ratkó megtalálta az élet folytonosságát.

S ha végül gondjaik kirágnak, szikkadt földjükbe hull a testem, jutok majd bogárnak, virágnak.

Megtalálta a biológiai nyugalmat, a természet részeként, a természetnek adva majdan termékenyítőül testi önmagát, de megtalálta az emberi nyugalmat is: „földjükbe" hull a teste. Egy közösség nemcsak jelenében él, ha igényt tart a jövőre, vállalnia kell a múltját is. Ez a múlt állandó jelen, a halottak a közösség alkotó tagjai:

Nem löszön, futóhomokon, jövőt csak ilyen alapon: holtakkal töltött talajon építhetsz, eggyen egy fajom.

És ahogy ez az emberi faj egészére, éppúgy érvényes annak minden nép- egyedére is. Az emberi folytonosság élteti az egyedet és szüli újjá környezetét. A születés, ez a Ratkó-kötet mítosza, ebben az aktusban bizonyítja létét az egyes és a nép, a történelem és a jövő, az élők és a holtak is. Ellentétét a természetből idézi: az ősz hozza a pusztulást, a tél a kegyetlenséget. De ezek a természet ciklusát követően mind átmeneti állapotot jelentenek, velük szemben a születés, a megújulás tűzetik ki „örökös ékül", ez az az „új évszak", mely kellene, melyet a természet és társadalom váltakozó évszakaiból eszményként következtet ki a költő. Aki pedig mindezt tudja, az elénk állhat „gyűlöletig hevülve", vagy „szelíden" mondva verseit, de mindenképp „mosolyogva", az embert próbáló arányok megtalálójának belső derűjével.

Szinte kívánkoznak e versek, hogy szavanként ízlelgessük őket, életreceptként megtanuljuk összefoglalásaikat. A kötetben vannak jobban sikerült versek, és hozzájuk viszonyítva kevésbé tökéletesek, pontosabbra sikeredett megfogalmazások, szebben formált képek és kevésbé megoldottak - de felesleges vers nincs benne.

140