Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Kirilla Teréz: „Pilinszky elvtárs, hőmérőzés!” (Interjú Pályi Andrással Pilinszky Jánoshoz kötődő emlékeiről)
a szerkesztőségi aprómunkára kell betörni, inkább valahogy kamatoztatni a tehetségét a lap számára. Jól emlékszem egy jellemző esetre. Saád Bélának az az ötlete támadt, hogy elküldi Pilinszkyt Salgótarjánba. Utóvégre proletárdiktatúra van, munkáshatalom ugyebár, Salgótarján pedig már-már patetikusan árasztja magából a szocialista munkásváros hangulatát. Abban reménykedett, hogy bármivel találkozik ott Pilinszky, ha megírja, az érdekes lesz. Hogy fest egy munkásváros Pilinszky szemével? Befizettek hát két napot neki egy szállodába, hogy nézzen szét. Pilinszky elment, visszajött, következett az értekezlet, kérdezték tőle: „Na, Jancsi, mi történt Salgótarjánban?" „Tudjátok, az volt, hogy kiültem a szállodában a teraszra, és Simone Weilt olvastam." És hosszan, részletesen, élményszerűen magyarázta, miért oly fontos Simone Weilt olvasni. Saád Béla elkezdett röhögni, felfogta, hogy ez így nem működik. Pilinszky meg váltig bizonygatta, hogy ez a salgótarjáni út milyen lényeges két nap volt az életében.- Hogyan fogadták az olvasók Pilinszkynek az Új Emberben megjelent cikkeit?- Ritkán fordult elő, hogy felháborodott vagy megbotránkozott olvasói levelet kapott. Volt valami megejtő és lefegyverző abban a mély, mondhatni gyermeki hitben, ami minden során átütött. Akkor is, ha eközben a maga felvállalt naivitásában és egyenességében olyan következtetésre vetemedett, amit bizonyos olvasóinak, akik hozzászoktak a sztereotip fordulatokhoz, nem volt könnyű megemészteni. Irtózott a közhelyektől, viszont felettébb kedvelte a paradoxonokat. Már csak azért is, mert a vallásossága ellenére, vagy inkább azzal együtt, teljesen szabad, független gondolkodó volt, igaz, sosem feledkezett meg a valósággal szembeni alázatról. Nem támadt benne konfliktus a hite és a modern művészet sorskérdéseiről szőtt töprengései közt, számára mindkettő ugyanabba az irányba mutatott, a művészet eredendő szakralitása és végső igazsága felé. Ami sajátosan rímelt a kor nagy szellemi dilemmáira, például a hitelesség kérdésére. Mitől hiteles egy mű, mitől hiteles, amit mondok? Sokunkat foglalkoztatott ez a kérdés. Pilinszkyben az volt a jó, hogy nem beszélt mellé, autentikus maradt. Nehéz volt az írásain fogást találni, ám szükség esetén nem esett nehezére megvédenie magát. Mondanom se kell, hogy igazán kemény, botránygyanús sorok inkább a verseiben fordultak elő. „Ha öröklétre születünk, mért halunk meg hiába?" - írta például egy helyütt a negyvenes években, amire két évtized múltán az Új Ember hasábjain próbált, hogy úgy mondjam, mentséget találni, megállapítva, hogy bizonyos nyomasztó, gyötrő lelkiállapotban „az őszinteség a kétségbeesett lélek maradék ereje". De ez így elég is volt. Az átlagos Új Ember-olvasó különben nemigen foglalkozott Pilinszky költészetével. A lapnak egyfelől voltak felülről sugalmazott politikai cikkei, másrészt folyt a hasábjain egyfajta apologetikus hitvédő háború is, főleg a második oldal Katolikus szemmel glosszáiban, a hivatalból ateista külvilág rosszindulatú támadásaival vagy tájékozatlan kitételeivel szemben, ehhez jöttek még a tipikus hitbuzgalmi szövegek, ájtatos, érzelmes szösszenetek. Nyilvánvaló, hogy az olvasó nem a vezércikkeket, inkább ez utóbbiakat kereste. Ám a Pilinszky-írásoknak ezek egyikéhez sem volt sok köze, azok szuverén, rövid lélegzetvételű meditációk voltak, nem foglaltak sok helyet, ráadásul úgymond színesítették a lapot, megvolt a maguk tábora, az átlagosnál mélyebb, spirituálisabb, többnyire értelmiségi olvasók. Amivel nem akarom 134