Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kirilla Teréz: „Pilinszky elvtárs, hőmérőzés!” (Interjú Pályi Andrással Pilinszky Jánoshoz kötődő emlékeiről)

azt mondani, hogy a Pilinszky-cikkek minden további nélkül megjelentek, mert épp ellenkezőleg, nemegyszer a papírkosárban landoltak. De ez jószerivel csak utólag derült ki. Ha nem közölték, amit írt, egyszerűen kihajította a szemétbe. Nem érdekelte, hogy megmarad-e, vagy sem. Egyszer szóba hoztam neki, hogy nem kellene-e ezekből az írásaiból összeállítani egy kötetet, hallani se akart róla. Mit képzelek, nem azért írja ő ezeket, hogy egybegyűjtse. Teljesen penzumnak vette, amit el kell végeznie a fizetéséért. Nem tudott nem lelkiismeretesen írni, de nem tartotta a cikkeit maradandó műveknek. Talán egy-két kivétellel. Elsősorban „A teremtő képzelet sorsa korunkban" című esszéjére gondolok, ami eredetileg egy franciaországi konferenciára készült, azt betette a versei közé, első ízben a Nagyvárosi ikonok kötetbe, s attól fogva annak ott volt a helye. Van még pár hasonló, nagyobb lélegzetű esszéje, például amit a Wilson-színházról írt az Elet és Irodalomba vagy Robbe-Grillet filmjeiről a Jelenkorba, de azt elképzelhetetlennek tartotta, hogy neki, mondjuk, esszékötete jelenjen meg. Egyszerűen nem az utókornak szánta ezeket az írásokat.

Az Új Ember egyes munkatársai viszont - főleg a fiatalok, mert utánam több fiatal is odakerült, akik már jól tudták, hogy nem akárkivel van dolguk - kihalászták a papírkosárból a Pilinszky által eldobott kéziratokat, és így kerültek később elő. A legemlékezetesebb eset Major Balázs nevéhez fűződik, aki Pilinszky halála után az Elet és Irodalomban közzétette a Könyörgés a csalókért című miniatűr Pilinszky- opust, amit a papírkosárból szedett ki, és ami aztán a Szög és olaj kötetben is benne volt. Igazi kis remekmű, amely mind aktuálisabb lesz, érdemes újra meg újra elolvasni. A hamiskártyásokkal kezdi, a nagy bűnösökkel, a gyilkossal, „aki fölmérte és megszenvedte tettét", irántuk „mély részvétet" érez. A nagy bűnök tisztítóak, állítja, mert a bűnös megfürödhet „a szókimondás kései, de sosem késő forrásvizében". Ám aki a szavaival csal, az nem egyszerűen „az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét". Micsoda intelem a szavak nagy manipulátorainak! Bár könnyen lehet, hogy egy hitbuzgalmi lapban túlságosan eretnek írás. Vagy egy másik eset. Volt a lapnak afféle láttuk-hallottuk rovata, ahol a kulturális élet eseményeiről pársoros jegyzetek jelentek meg. Itt egyszer megírta, hogy Juhász Ferencnek, aki ragyogó költőként indult, hogyan üresedett ki a költészete. Persze nem adták le, Juhász akkoriban politikailag védett személy volt, de utólag ez is előkerült, ezt is valaki kihalászta a papírkosárból. Valószínű azonban, hogy sok minden elveszett. A levelezéséből például kiderül, hogy amikor New Yorkban járt, egy egész sorozatot küldött haza, abból csak egy cikket adtak le. A sorozat többi része valamiért nem jelent meg, és sosem került elő.- Hogyan alakult a kapcsolatuk azokban az években, amikor ön már nem dolgozott a lapnál?- Elég hamar elkerültem az Új Embertől, mert beleszerettem a főnök lányába, amiből mindenféle rémes bonyodalmak származtak. '69 decemberében aztán összeházasodtunk Saád Katival, Katinak Pilinszky volt a tanúja, nekem Vasadi Péter. Kati már régebben ismerte őt az apján keresztül, rajongott is érte, kívülről tudta a verseit, lett is a dologból némi szerelmi fellángolás. A házasságunk ideje alatt - '75-ben váltunk el - közel laktunk Jancsihoz, mi a Jókai utcában, ő a Hajós utcában. Eléggé rapszodikus kapcsolatunk volt, de sokszor megfordultunk nála. Kati egyébként a nővérével, Erikával is jóban volt. A válásom után is megmaradt a kapcsolatunk,

235