Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Kirilla Teréz: „Pilinszky elvtárs, hőmérőzés!” (Interjú Pályi Andrással Pilinszky Jánoshoz kötődő emlékeiről)

is bebizonyítani, hogy annak, amiről ő beszél, egyetemes emberi-esztétikai értéke van. Senki nála kézzelfoghatóbban és drámaibban nem fogalmazta meg például a jelenlétvesztés kérdését, ami hamarosan az egész modern színjátszás alapvető dilemmája lett. Hozzátartozik ehhez, hogy az akkori magyar irodalmi kánon afféle extrém jelenségként kezelte Pilinszky katolicizmusát, ami ma elég furcsán hangzik, de így volt. A verseiről azonban nem volt bátorságom írni. Nehéz egy olyan költőt elemezgetni, aki érzésem szerint tisztábban képes megfogalmazni azt, ami bennem van, mint ahogy én magam tudnám.- Ahogy az interjúra készülődve elnézegettem a korabeli fotóit, ahogy most hallgatom a hangját, az a benyomásom, hogy lehetett valami hasonlóság Pilinszky és ön között. Hogyan kerültek közelebb egymáshoz?- Éreztem bizonyos alkati hasonlóságot, mások is mondták, mellesleg, azt hiszem, ő is érzett valami ilyesmit, de ez nem volt téma köztünk. Tény, hogy értettük egymás szavát, soha nem kellett neki magyarázkodnom, bármit mondtam, azt ő rögtön fölfogta, és nekem se volt olyan benyomásom, hogy ő titokzatos lenne, hogy meg kellene fejteni a mondatait. Huszonnégy voltam, amikor munkatársként is megismertem. 1966-ban, az egyetem után Doromby Karcsi rábeszélt, menjek az Új Ember szerkesztőségébe; eredetileg ugyanis azzal biztatott, hogy előbb-utóbb lesz helyem a Vigíliánál, de akkor erről szó sem lehetett. Az Új Embernél viszont fölvetődött a fiatalítás gondolata, többen nyugdíjba vonultak, és így kerültem én oda újságíró-gyakornoknak. Pilinszkyt is egyre jobban megismerhettem. De már ezt megelőzően volt egy emlékezetes közös lengyel utunk. Magyar-lengyel szakot végeztem, és ötödéves koromban úgy hozta a véletlen, hogy együtt mentünk Wroclawba megnézni a Grotowski-színházat. A költő-műfordító Kerényi Gráciát is, a lengyel-magyar ügyek nagy mediátorát, aki fáradhatatlanul szervezte a magyar költők lengyel megszólalásait, de a legapróbb ügyekben is előszeretettel közvetített, az Építész-pincéből, az említett társaságból ismertem. Előző évben Grácia Mészöly Miklósékkal együtt járt kint, látták a Grotowski-színházat, meséltek róla, akkor egyébként már e kis opolei teátrumnak, amely 1965 januárjától költözött át Wroclawba, kezdett nemzetközi híre lenni, Pilinszky akár máshonnan is hallhatott róla. Mindenesetre volt neki némi honoráriuma Varsóban, a Sötét mennyországot bemutatták a varsói rádióban, versei jelentek meg lengyel folyóiratokban. Elhatározta, hogy ebből a pénzből megnézi ezt a számára oly vonzó színházat. Gráciának azonban, aki megszervezte az útját Varsóig, valamiért haza kellett jönnie Pestre, én meg épp kint tartózkodtam Varsóban a nyári egyetemen, megbeszélte hát velem, hogy elkísérem Pilinszky Jancsit Wroclawba. Ez volt az első hosszabb együttlétünk, szállást szereztem, együtt utaztunk, együtt laktunk, együtt mentünk színházba. Hihetetlenül fölajzotta az előadás, egész éjszaka beszélt róla. Káprázatos élmény volt őt hallgatni, habár a felét is alig értettem annak, amit magyarázott, és amit később meg is írt Szakrális színház? és „Oratorikus forma"? című cikkeiben.

Rám is nagy hatást tett ez a wroclawi Laboratórium Színház, mondhatnám, az életem fordulópontja lett, hogy rájuk találtam. Később Grotowski több szövegét, Színház és rituálé című könyvét is lefordítottam, többször írtam róluk, visszajárni