Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Kirilla Teréz: „Pilinszky elvtárs, hőmérőzés!” (Interjú Pályi Andrással Pilinszky Jánoshoz kötődő emlékeiről)
tam hozzájuk. Az az előadás, Az állhatatos herceg, amelyet '65 szeptemberében Pilinszkyvel láttunk, Calderón Slowacki által átírt darabjából készült - ami csak azért fontos, mert Grotowski igen erősen kötődött a lengyel romantikához -, de az ötfelvonásos dráma nála rendkívül intenzív, egyórás spektákulum lett. A lényege, hogy a mórok betörnek Portugáliába, foglyul ejtik Fernand herceget, a trónörököst, és mórrá akarják tenni. Ez a hamisítatlan identitásdráma, hogy mai kifejezéssel éljek, igazából arról szólt, hogy a herceg nem képes átváltozni. Ami a rendkívüli volt benne, arról nem könnyű beszélni, tudniillik az egész történet a színészi fizikumban zajlott, az előadásban már szó sem esett mórokról és portugálokról, inkább úgy mondanám, hogy az erőszak és a hatalom képviselői egyszerűen nem boldogultak a herceg belső szabadságával, önazonosságával, az pedig, ahogy végül Ryszard Cieslak - ő volt Fernand - a rabtartói és kínzói fölé emelkedik, a szó szoros értelmében megérinthetetlenné válik, különös, eksztatikus, mégis kézzelfogható színi jelenés lett, olyan színházi fenomén, amely ugyancsak összecsengett Pilinszky akkori gondolataival a színház eredendő szakralitását illetően. Ha valamire illik a misztikus színház kifejezés, akkor Cieslak e végső eksztázisára biztosan. Jellemző, hogy amikor előadás után lefordítottam Pilinszkynek a címet, azt ő nem fogadta el, kapott ugyanis a színháztól egy francia nyelvű anyagot, abban pedig a „constant" jelző állt, a lényeg tehát - magyarázta nekem -, hogy ez az ember konstans, nem változik, és így találta ki ő magának a Hajlíthatatlan herceg címet, amit a cikkeiben is használt, noha a Calderón-dráma magyar fordítása Az állhatatos herceg címet viseli. Másnap azt is megtudtam, hogy az új darabnak, amelyen Grotowskiék akkor már dolgoztak, Evangéliumok a munkacíme. Megemlítettem neki, ő mondhatni természetesnek találta, azt kezdte magyarázni, hogy minden igazi dráma mélyén ott rejlik Jézus drámája. Na jó, de mit játszanak majd utána? - kérdeztem erre én. Nem jósolt, csak megjegyezte, ő is úgy érzi, hogy ez a végső pont, mégis jövendölés lett belőle. A következő Grotowski-premierre ugyanis négy év múlva került sor Apocalypsis cum figuris címmel, és ez volt a Laboratórium Színház utolsó bemutatója. Utcai csavargók, holmi huligánok kiosztják benne egymás közt a bibliai szerepeket. Van egy együgyű, sötét ruhás fickó, afféle falu bolondja figura, ő lesz Jézus, a többiek - Simon Péter, Mária Magdolna, János, Júdás - csodálják és irigylik őt. Az outsider, a kiválasztott és a közönséges halandók örök ellentéte: a kiválasztott szeretne egyszerű halandó lenni, a közönséges halandók viszont kiválasztottak. Felejthetetlen, megrendítő, tiszta előadás volt, tíz évig játszották, a szövegkönyv bibliai idézetekből, Dosztojevszkij-, Simone Weil-, Eliot-szövegekből állt össze. De Pilinszky ezt már nem látta, nem akart többé kijönni Wroclawba, pedig hívtam, rábeszéltem. 1971-ben aztán megnézte A süket pillantását Párizsban, és a Wilson- színház minden korábbi élményt felülírt számára.- Mivel nyújthatott többet vagy mást Wilson színháza?- A legnagyobbakról, például Dosztojevszkijről szerette mondani, hogy Dosztojevszkij valójában csak íródeák volt, az ő regényei attól oly zseniálisak, mert bennük a valóság írja önmagát. Ez a művészetben önmagát író valóság alapfogalom nála, akárcsak az új meztelenségi fok vagy az általa gyakran idézett, állítólagos Rilke-mondás, amit mind ez ideig senkinek sem sikerült megtalálnia Rilkénél, hogy 132
