Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

követelmény volt, aligha jutott el érettségiig az a diák, aki nem fabrikált épkézláb hexametereket vagy pentametereket, méghozzá nem sántikáló, sokkal inkább gyorsléptű verslábakkal... Érthető tehát, hogy a művészetek iránt kora gyermekségétől fogékony Hamza vonzódott a versekhez, ismerte a formákat, talán még gyakorolgatta is a rímfaragást. Teremtő tehetsége azonban nem ebben a műfajban érvényesült, követelt és kapott eget hazájában és a világban. Nemes gesztus, tiszteletre méltó tisztelgés a nagy rendező előtt ez a kiadvány, nem irodalmi reveláció, nem értékmentés, legföljebb becses dokumentum. Még akkor is, ha Bolya Katalin másfél oldalas méltatásában ezt a megállapítást teszi a 41. oldalon: „Hamza D. Ákos verseiben felsejlik a XX. századi magyar irodalom legjobbjainak szelleme. A tájversek felidézik Tóth Árpád elégiáit, a képalkotás időnként József Attila szellemét idézi, ezek a hatások azonban egyéni hangú, jellegzetes világlátású lírában ötvöződnek." Az említett zseniktől legalább olyan messze van a verselő Hamza, mint a filmrendező Hamzától a két klasszikus. Hangulatcserepek, érzelemszikrák, gondolatszilánkok együttese ez a kis összegzés még akkor is, ha címe valóban költői ihletésű: „És újra dobol szívünkön az angyal". A magyar költészet kincsestárából éppúgy mellőzhető, miként egy másik, „ércnél maradandóbb" filmes életművet létrehozó rendezőnk, Gaál Béla ifjúkori rövid zsengéi, amelyek a Kóborlások című antológiában láttak napvilágot 1911-ben. Az ő versciklusa is ugyanennyi darabot számlál, csakhogy ezekből nem Ady Endre s Tóth Árpád szól, hanem Reviczky Gyula és Juhász Gyula. Valószínűleg mindkettőjüket, Gaált és Hamzát is a kifejezésvágy, a rögtöni közlés lelkes kényszere motiválta. Gaál vitathatatlan polihisztorsága nem a versszakokon csiszolódott: színészként, színházalapítóként is igazolta filmrendezői munkásságát megelőzően az ő sokoldalú, fényes tehetségét. Miképpen idősebb kortársa tette hosszú és termékeny évtizedekig.

Végső soron pályája a munka szempontjából töretlen volt. Már hivatalos kiutaztatása (valójában szerencsés menekülése) évében, 1946-ban lehetőséget kapott a rendezésre, Nous marchons címmel dokumentumfilmet forgatott francia-izraeli koprodukcióban a holokausztról. Ezt követően egy ideig csak reményteli, de megvalósulatlan tervekről tudunk. Szerette volna megcsinálni Párizsi történet címmel az Ez történt Budapesten ottani remake-jét, Nóti Károly Une historie parisienne című „vadonatúj" szüzséjéből, és Jean Paul Sartre Les Mains (Piszkos kezek) című szinopszisa is élénken foglalkoztatta az író közreműködésével, ami sajnos csak jó tanácsokban nyilvánult meg. (Ez kevésnek bizonyult a megvalósításhoz.) S mert folyamatosan dolgozni akart, továbbment, nem tétovázhatott, 1948-ban elfogadott egy olaszországi megbízást, amit a siker után több másik követett. Képzőművészeti témájú rövidfilmek kerültek ki a keze alól, ezekben érvényesül az Itáliáért régóta rajongó festőművész látásmódja. A Jászberényi Hamza Múzeum Alapítvány összefoglaló kötete (megjelent 2000-ben) alapján felsorolom az olaszországi műveit, amelyekről jellemző módon így emlékezett: „Ezután festettem a filmeket." Időrendben tehát az alábbiakat „festette":

Un giorno di Genova (Egy nap Genova kikötőjében) 1948

Porti di Roma (Róma kapui) 1948

Ponti di Roma (Róma hidjai) 1948

123