Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

mélyben beszéli el, időskorában, valamikori „ruhacserés" kalandját.) Páratlan bravúr az övé még akkor is, ha ki kellett állnia a nagy próbát: évtizedekkel később, jó szokása szerint, a hollywoodi álomgyár pénzéhes filmiparosai szemérmetlenül lekoppintották az ötletet. Az Aranyoskám című bohóságban Dustin Hoffman ölt női ruhát, viszont - Latabárral ellentétben - ő szépnek és vonzónak akar látszani, s ez (paradox módon) jelentős könnyebbség számára a szerep kivitelezésében. Még egy magyar vígjáték forgott a bizarr témában. 1939 őszén vetítették a Hölgyek előnyben című Martonffy Emil-produkciót, amelyben Pethes Sándor és Szilassy László nőként helyezkedik el (ínséges munkanélküliségüket megunva) egy női zenekarban. Nagy kár, hogy a (tartalma alapján megítélve) fergeteges komédiából mindössze négypercnyi töredék maradt, ezen láthatjuk a két „hölgyet", amint lelkes kolléganőik között lelkesen muzsikálnak. Furcsánál is furcsább, hogy a Van, aki forrón szereti című, 1959 januárjában, Billy Wilder műhelyéből kihozott amerikai komédiában viszontlátható a két „hölgy", Tony Curtis és Jack Lemmon képében egy utazó női zenekar mindenre elszánt tagjaiként. Hiába, no, amint az orosz irodalom Gogol köpönyegéből, a hollywoodi mozi a magyarok forgatókönyveiből bújt elő. Tegyük ezt mindenki számára egyértelművé, és legyünk rá mindig büszkék!

Az Egy szoknya, egy nadrág tétova taglalásának elején azon sajnálkoztam, lehetetlen megfelelő jelzőkkel illetni a közönségre gyakorolt hatását. Azt azonban fel tudom sorolni - legalábbis nagyjából -, hogy mi mindenre késztetheti a humor sokféle árnyalatára fogékony nézőt a mozivászon vagy a képernyő előtt ez a tökéletes vígjáték - komédia - bohózat - burleszk. Lehet rajta szívből derülni, finoman kuncogni, édesen kacagni, kellemesen mosolyogni, felszabadultan nevetni, gátlástalanul röhögni, térdcsapkodva vihorászni, esetleg könnyes szemmel haho- tázni. S akinek ennyi jó kevés...

...varietas delectat alapon nézze meg a Belvárosi Színház 1938-as sikerdarabjából vászonra „költöztetett" mulatságot. Bókay János Ragaszkodom a szerelemhez című társalgási vígjátéka lehetne eme színjátéktípus mintapéldája is. Idézem az 1969-es Színházi Lexikon idevonatkozó meghatározását. Ennél frissebb definíció még nincs a könyvespolcon, mert az 1994-es Magyar Színháztörténeti Lexikon eme címszó alatt nagyjából ugyanazt írja, csak sokkal pontatlanabbal és körülményesebben. Tehát: „Társalgási színmű a századforduló elején divatossá lett színpadi műforma, amelynek legfontosabb eleme a dialógus. A cselekmény főmozgatója a rendszerint előkelő szalonokban, vagy polgári házaknál zajló szellemes, fordulatos társalgás. A történést kisebb-nagyobb cselszövevények bonyolítják, a küzdelem »színtere« a párbeszéd, amelyben az ügyesebb, ötletesebb, a szavak pengéjét elegánsabban forgató fél lesz a győztes. A társalgási színmű (s főleg a vígjáték) sajátságos színjátszó stílust (...) és ennek megfelelő szerepköröket is teremtett."

Eme röpke ismertetőből első pillantásra implicite az is kitetszik, miért pusztult ki a háború utáni magyar színpadról ez a műforma. Olcsó fricska lenne azzal ékelődni, hogy az új társadalmi berendezkedés ab ovo alkalmatlan volt hozzá, mégpedig az alapvető (szociológiai és dramaturgiai) feltételek hiányában. Sem szalonok, sem polgárok nemigen maradtak, ahol és akiknek a legcsekélyebb kedvük lett volna szellemesen társalogni. Hiszen a társalgási vígjáték a közép117