Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

méteres szalagon az egykori és a mostani kritika (közben lepörgött több mint hat évtized az idő rostáján) egybecsengő véleménye szerint minden idők egyik legjobb - szilárd meggyőződéssel állítom: a legjobb! - magyar filmvígjátékát rögzítették. A nyolcvanöt perces mozgókép Barabás Pál Harmadszor csengetnek című kisregényéből készült az író forgatókönyv-átiratában. Idekívánkozik, hogy a „régi" irodalmat újabban buzgón pártoló könyvkiadás máig nem fedezte fel ezt a karcsú kötetet, noha a filmgyártás egy (jóindulattal is csak közepesnek minősíthető) remake formájában ugyanezt megtette. (Magánvélemény: jobban teszi, ha nem teszi.)

Az Országos Széchényi Könyvtárban létező példány „fülszövegén" ez olvasható: „Csupa vidámság, derű és mosoly a kitűnő írónak ez az új regénye, amelynek alakjai felejthetetlen és jókedvű élményként minden olvasóban megmaradnak. A fordulatos mesét az író egy sok sikert látott, megöregedett, s a nő és a férfi viszonyát igen magasról látó színész szájába adja, és így a mese az egykori »szívtipró« ajkairól hasznos bölcsességekkel zsúfolva csordul. (...) S lehet eleget tudni a szerelemről? Soha! Mindenkire ráfér néhány figyelmeztetés, óvatosságra való intés vagy ösztönzés, különösen, ha olyan ember mondja, aki saját kárán valóban tanult. Maga a történet annyira meglepő históriája a férfi harcának a nőért, hogy ebben a kis előszóban körvonalazni sem lehet."

A könyvismertető igazát elismerve nem haszontalan eltűnődni azon, hogy nagy általánosságban is érvényes a tétel: valamely komédia elmesélése nehezebb, mint valamely tragédia ismertetése. Ez valószínűleg a műfaj természetéből adódik. Hiszen Plautustól Moliere-en át Lengyel Menyhértig milyen sokszor kényszerülünk kitérőre az elmesélés során, ilyesféle váltásokkal: és eközben... és ugyanakkor... és mialatt... Pedig csak a cselekmény pőre vázát szeretnék a hallgatóknak megmutatni, a történet kibogozgatásával nem bíbelődve. így vagyok bizony az Egy szoknya, egy nadrág esetében. Kísérletet sem teszek a filmbéli események kivonatolására, egyrészt, mert körülményes, másrészt, mert szükségtelen. A film ugyanis üde örökzöld maradt, és folyamatosan megtalálható a moziban meg a képernyőn, új meg új nemzedékek felhőtlen mulattatására. Megelégszem annyival, hogy a rendező elmondása alapján - a róla készült portréfilm segítségével - a főszereplő Latabár Kálmán művészi hitvallását idézzem. Nyílt titok: Hamza nem akarta megcsinálni a filmet, ám végső döntésében üzleti szempontok mellett a háborús helyzet és a remek komikus, Latabár elszántsága sokat nyomott a latban. Ő így érvelt: „Mit húzódoztok itt, mit tárgyalgattok? Ezen percig nincs mit vitatkozni, ezt meg kell csinálni! Ez egy nagy és szép feladat. Az emberek itt élnek remegő idegekkel, nekünk most kötelességünk, hogy megnevettessük őket!"

Nos, az immár küldetéssel is felérő „nagy és szép feladatot" a színész zseniálisan teljesítette. Férfinak nőt játszani Shakespeare idején még munkaköri kötelesség volt egy színtársulatban, később „csak" lehetőség a sziporkázásra. Latabár egyéni, utánozhatatlan felfogásban alakította a gazdag madridi özvegyet, Dulcineát. Vállalta önmagát. A nadrágot szoknyára cserélte, és megjelenése, mozgása, hanghordozása oly mértékben valószerűtlenné vált, hogy már hihető lett. Férfias nő maradt, esze ágában sem volt nőies férfinak lenni. Hűségesen és okosan követte a kisregényben olvasottakat: „Alkatilag sem gondoltam, hogy nőies legyek!" (A könyvben ugyanis a színész egyes szám első szellő