Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

vágott neki az útnak. Elvitte még Nagybánya hagyományát, a realizmus és az impresszionizmus eleven hatását, és odakint minden bizonnyal megérintette az új stílus, az art deco, ami gyűjtőnéven szecesszióként a képzőművészet minden ágában, festészetben, grafikában, szobrászatban, de leginkább az iparművészeiben meghatározó módon érvényesült. A legjobb időben volt a legjobb helyen, hiszen ez a különös, izgalmas, mondhatni mindmáig divatos stílus az 1925-ös Párizsi Világkiállításon érte el zenitjét. S ne feledkezzünk meg az ugyancsak világhódító Bauhausról - Weimar, Berlin, Chicago -, valamint a húszas évek végén még eleven „izmusokról": ezek mind bőséggel szolgáltak a kezdő művész fejlődéséhez, formálódásához.

„Párizs, az én Bakonyom" - lelkendezett korábban Ady, s valóban, a század- fordulótól - de már a XIX. század utolsó harmadától - seregnyi magyar művész, poéta, piktor s más efféle talált menedékre, munkára, szerelemre a Szajna partján. Óhatatlanul idekívánkozik egy újabb, személyes életutakon vonuló párhuzam. Igazán érdekes, hogy lipcsei és berlini évei után Márai Sándor már 1923-ban itt tartózkodott feleségével, Lolával, hogy aztán majd öt esztendő elmúltával, 1928- ban térjenek haza Budára, a Mikó utcába. Még az is feltételezhető, hogy futólag találkoztak, ám ez csupán képzelgés, mivel Hamza sehol nem említi, hogy évtizedesre sikeredett „tanulmányútja" során kapcsolatba került Máraiékkal. Párizs hatalmas város volt, és ők más-más körökben forgolódtak.

Hamzát - addig-ameddig — „küldetésének" megfelelően a festészet érdekelte. Kezdetben az Academie de la Grande Chaumiereben, majd Konrád Ignác műtermében dolgozott. A kissé „kihagyásos" ismertetőm mentségére úgy érvelhetek, ahogy ravaszkás diákok a vizsgán feleletnél mondani szokták - főként őskori, történelmi témáknál - önhibájukon kívüli tájékozatlanságuk magyarázatára: Hamza ottani képzőművészi kibontakozásáról a szakiroda- lomból sajnos nagyon keveset tudhatunk. Az bizonyos, hogy nyugat-európai tartózkodása során hosszabb „tanulmányi kirándulást" tett Olaszországban, németországi utazásai során pedig megismerkedett a Bauhaus legkiválóbb mestereivel és a mozgalom irányadó törekvéseivel. Különös, hogy erről a mozgalmas időszakról a későbbiekben, szóban és írásban is alig nyilatkozik. Lehet, hogy a kérdezők érdektelensége, felületessége az oka ennek, utólag lehetetlen kideríteni. Két meghatározó adat mindenképpen létezik: 1929-ben önálló tárlata nyílt a Galerie Miramesnil termeiben. Az eseményről és fogadtatásáról a mesterről írt lenyűgözően szép és okos könyvében dr. Koós Judith is csak röpke említést tesz. Tőle tudható, hogy a harmincas évek elején az itáliai Cuneoban volt kiállítása a Linea Galériában, amiről a helyi lap ezzel a címmel számolt be: „Egy nagy festő Cuneóban. Hamza Dezső Ákos absztrakt líraisága.” Egyébiránt a „Hamza D. Ákos (1903—1993) képzőművészeti életműve" című, pazar kiállítású, dokumentumokban és jegyzetanyagban bővelkedő tanulmánykötete nagy szeretettel és szakértelemmel elemzi a festő teljes oeuvre-jét, rávilágítva a művek (képek, szobrok) minden szépségére. (Kiadta a Hamza Múzeum Alapítvány, Jászberény, 1996-ban.) Olyan tökéletes ez a korszakokra és földrészekre tagolt, művészettörténeti megközelítésű és tudományos igényű könyv, hogy valósággal kiveszi kezemből a tollat, mert az életműnek jelen műfajáról nem lehet töb102