Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

bet mondani. Idézni belőle viszont feltétlen érdemes, tüstént egy levélből, amire a monográfia írója bukkant, már a hagyatékban, ráadásul a távoli Sao Paulóban. 1986-ban, vagyis nyolcvanhárom évesen, kerek hatvan évvel a francia fővárosba való megérkezése után ezt közli az ismeretlen címzettel: „Mi, az akkor Párizsban élő magyar fiatalok általában azonos csalódások után kerültünk el a Szajna partjára. 1914-ben a magyarságunkat meggyalázta a háborút éltető tömeg. Ezért próbáltunk magunknak új életet építeni Szent Genovéva védelmében: valami egyetemeset, emberibbet. A múlt századvég romantikus naivitással hirdette, hogy a művész hazája a nagyvilág, holott talán éppen az ő számára a legnehezebb a szellemi környezetváltás. Ezért helyesebb azt hirdetni, a művész, az igazi alkotóművész hazája a népek lelkivilága..." Hadd tegyem hozzá: hosszú életének hosszú, földrészeken átívelő útjain ez a meglátása - megkockáztatom: filozófiája - mindvégig érvényesült. S itt, ezen a ponton dereng föl szükségszerűen a szó másik, hétköznapi, mondhatni anyagelvű árnyalata. A másik jelentése: a napi megélhetés feltétele. Gyanítható, a fiatal festő nem érvényesült művészet által olyan mértékben, hogy megélhessen. Ám kettős kötöttsége (elhivatottsága) most is segítségére volt. Homály fedi, hogyan s miként, Hamza „bekerült" a filmhez. Egy napon műfajt váltott, s a filmeseknél kopogtatott. S hamar bebizonyosodott: filmgyári munkájából jobban meg tudott élni.

Az ecsetet fölváltotta kezében a csapó, vélem jókora naivitással, hiszen ez a két munkaeszköz két foglalkozás nélkülözhetetlen tartozéka. így azonban ez nem igaz. Szóban és írásban is elárulja - nem túlzás: eldicsekszi - Hamza, hogy ő bizony sokáig statiszta volt, aztán amolyan lóti-futi mindenes, aki „szerencsésnek tartotta magát, ha René Clair elküldte egy korsó sörért". Miután barátja segédletével bejutott a stúdióba még „nem lehetett a segédrendező segédjének a segédje, mert ehhez már tudnia kellett valamit a szakmából". O pedig örült, hogy statisztálhatott, pénzt kereshetett, és idővel René Clair elszalajtotta sörért.

A francia filmgyártás eme világhíressé vált rendezőjétől ezekben az években, 1930 és 1935 között, vagyis a magyar statiszta „tanulóidején" a következő filmeket láthatta a nagyérdemű: Párizsi háztetők alatt (1930), A millió (1931), Mienk a szabadság (1931), Csókszüret (1932), július 14. (1933), Az utolsó milliárdos (1934), Eladó kísértet (1935). Közülük egyik-másik azóta is gyakran vetített klasszikus. Stáblistájukon azonban a legélesebb szem sem lelheti meg Hamza D. Ákos nevét. Ezen nincs mit sajnálkozni. Örvendezni annál inkább, mert ezek a művek jelentették a későbbi jeles fiatalember felső iskoláját: René Clair oldalán leste el a szakma alapvető fogásait, ekkor sajátította el a legfontosabb, majdan hasznosítható ismereteket. Abban az időben ugyanis - ezt is szóvá teszi a vele készült televíziós beszélgetések egyikében - még nem létezett olyan tanintézmény, amelynek elvégzése után filmrendezésre jogosító diplomát adtak volna. Mint egykoron a vándorló inasok külhoni műhelyekben a mesterüktől, úgy figyelte, tanulta, tökéletesítette szakmai tudását a franciák óriása közelében. Rögvest adódik egy újabb, más természetű párhuzam: miképpen Hamza a Pathé stúdiójában pallérozódott, a hagyományos államközi kapcsolatokat kihasználva a berlini UFA stúdiójában - többek között - az operatőr Eiben István és a rendező Gertler Viktor képezte magát, hogy aztán hazatérve mesterremekek sorát hozzák létre.

103