Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában
nem a „varázslatos" Hollywoodban próbálkozott? Miért nem Los Angelesben telepedett le, ahol számos magyar kollégája (is) tevékenykedett akkoriban? Hiszen ott alighanem jobb körülmények, nagyobb megbecsülés, s főként több pénz várt volna rá, ha ő is úgy akarja. Nem akarta. Idegenkedett a talmi csillogástól, az állandó nyüzsgéstől, az amerikai álomgyár nagyüzemi, tucatárukat termelő követelményeitől. Természetesen erről is őt magát kell idézni. Még 1982-ben adott interjút Nádasy Lászlónak, a Mafilm Híradó riporterének, aki ugyancsak erről faggatta, mint az úgynevezett New York-i iskola prominens képviselőjét. „Nem szerettem Hollywoodot. Az ottani stílust nem tartom művészetnek. Szerintem a filmművészet egészen más, mint amit ők csinálnak. Az egy közönséges kommersz ipar. Beteszem a pénzt, kiveszem a pénzt, ez a fontos. Az, amit én szeretnék követni, ami szerintem a filmben a lényeg: a film nyelvén beszélni." Igen, ezek a kulcsszavak Makay személyiségének lehetséges megértéséhez: „a film nyelvén beszélni" - ez valódi ars poetica, tömör és következetes költői, az ő esetében operatőri hitvallás. Ennek jegyében dolgozott mindvégig. Házivetítések Itt meg kell állnom kissé, s talán nem túl szerencsés, ám feltétlen szükséges dramaturgiai fordulattal éveket előrelendülni az életút állomásaiban. Büszke örömmel tölt el, hogy az ezredforduló tájékán egy filmes tanácskozás során személyesen is megismerkedhettem az idős mesterrel. Párszor abban a megtiszteltetésben részesített, hogy ellátogathattam budai, a Körszálló mögötti otthonába. Találkozásaink során nem csupán a régi magyar világ régi magyar filmjeiről beszélt érdekfeszítően, hanem VHS kazettáról megmutatott nekem egy válogatásnyit amerikai munkáiból. Mivel ezek szigorúan „zártkörű vetítések" voltak, s a tekercsek egyike sem kapott (kaphat) nyilvánosságot (magyarán: ismeretlenek maradnak), ezért külön-külön nem foglalkozom velük. Inkább azt az összbenyomást, nézői élményt, és óhatatlanul előtolakodó kétséget igyekszem megfogalmazni, ami a látottak alapján (meglehet: komiszán kritikus formában) bennem támadt. Természetesen távol áll tőlem mindenfajta utólagos ítélkezés: sem okom, sem jogom nincs rá. Az elveszetteket leszámítva mindegyik hazai filmjét láttam, s az ő jóvoltából még a Haláltánc című párperces töredéket is, ami Zilahy Lajos Tűzmadár című sikerdarabjából került vászonra. így bőségesen van összehasonlítási alapom, amiből bátor vagyok levonni bizonyos következtetéseket. Már, ha ehhez bátorság szükségeltetik... A lakásán, képernyőn látottak alapján - itt az amerikai filmtermés néhány kópiájára utalok - már akkortájt sokáig tűnődtem azon, miért is nem szándékozott meghódítani Hollywoodot, miért ragaszkodott a New York-i stúdiók kis költségvetésű játék- és dokumentumfilmjeihez? Miért lett inkább világvándor, mint ünnepelt sztároperatőr az álomgyár más magyar kollégáihoz (Kovács László, Zsigmond Vilmos) hasonlóan? A titkot, ha egyáltalán titokról van szó, kétfelől, két szempontból vélem megfejteni. A kettő nyilvánvalóan szorosan összefügg. Egyrészt: természete, jelleme, világlátása a magyarázat. Másrészt: itthoni munkásságának beidegződései, egy önálló és sikerrel kialakított 95
