Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

filmnyelv használatának tisztelete. Kísérletet teszek mindkét szempont élesebb megvilágítására.

Az első szemponttal kapcsolatban kétségtelen, hogy puritán volt, hagyománytisztelő. Sosem kedvelte a talmit, idegenkedett az olcsó megoldásoktól, a kom- mersztől. Hollywood ezt kínálhatta neki, mi több, ezt követelhette tőle. Negédes szerelmesfilmeket pikáns ágyjelenetekkel, kiagyalt bűnügyi történeteket ökölpárbajokkal és lövöldözésekkel, esetleg cowboyhősös westerneket. Öntörvényű, hisztériára hajlamos sztárokat és korlátokat támasztó, pénzéhes producereket. Nem kért egyikből sem. Kinti filmjei szürke, hétköznapi témákat dolgoznak fel: munkanélküliség, anyagi gondok, italozás, a család széthullása. Antihősök az élet árnyékos oldalán. Ezek nem elcsépelt, közkedvelt hollywoodi sztorik. Kemény emberek kemény küzdelme, megejtő realizmus, helyenként naturalizmus. Akárcsak egykori, itthoni, jól ismert drámák, más dimenzióban. Mondjuk: a Hat hét boldogság, az András, a Fekete hajnal szereplőinek komor világában, s még folytathatnám a felsorolást. Szomorú, szikár történetek szigorú, erőteljes képi megfogalmazásban. Még a vígjátékok is - Kölcsönkért férjek, Ágrólszakadt úrilány - lélektani mélységeket tárnak fel, szánandó sorsokat, sokszor szánandó alakokat felvonultatva. Erre volt igazán fogékony Makay Árpád. Ezért jellemezhető mindegyik magyar filmje így: abszolút artisztikum. Amiket pedig idegen földön, szokatlan feltételek között produkált, azokról „csak" annyi állapítható meg: abszolút korrektség. Belőlük - netalán törvényszerűen? - bizony hiányzik az ő eredeti egyénisége, látásmódja, sajátságos filmnyelve.

Ami pedig második szempontomat, a magával vitt tudást, a munka technikai részét illeti, itt is megmutatkozik a nagy váltás okozta változás. Nincs kétségem: Makay az egykor egyedül létező fekete-fehér fotózást sajátított el, fejlesztette művészi tökélyre. Mondhatnók: ő fekete-fehérül beszélte a film nyelvét. Az Amerikában akkor már eleve kötelező színes technika sokáig idegen volt tőle, s valószínűleg soha nem vált teljesen sajátjává úgy, miként az egykori, két színből is sokféle színt varázsolni képes régimódi. Egy idevágó analógiával példálózva: hajdanában, a húszas évek végén forradalmi újdonságot jelentett a némafilmet kiszorító beszélőfilm. Részletezni fölösleges, olvashatni róluk eleget, hány rendező, s légióként színész - még annál is több színésznő! - hagyta el hirtelen a pályát, mert alkalmatlannak bizonyultak a hangosfilmhez, mert egycsapásra (toliamra tolakszik a bágyadt szójáték: egycsapósra) elveszítették küzdelmesen kialakított imázsukat. (Elegendő az ilyen tragédiát egyetlen komédiával jelezni: Ének az esőben.)

Nos, talán nem járok túl messze az igazságtól, legalább a spekuláció szintjén nem, ha úgy vélem, Makayn kívül nagynevű, itthon maradt kortársai is nehezen igazodtak az újhoz. Ide sorolnám Eiben Istvánt, Hegyi Barnabást az operatőrök, Bán Frigyest, Keleti Mártont a rendezők karából, de még Gertler Viktor is ritkán választotta a színes technikát idehaza, Hamza Dezső Ákos külhonban.

Filmfényképésznek és mozgóképírónak aposztrofáltam Makayt, mint olyan elv követőjét, aki a fénnyel rajzolt képet tartja tevékenysége céljának, kifejezés- módja lényegének. Tehát nincs mesze tőle az állókép, a fekete-fehér fény-árnyék

96