Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Juhász István: Két arc a vetítőgép fénysugarában

csípejére, amelyet félig-meddig árnyékban fényképeztünk. A hangjával sajnos nem tudtam mit kezdeni, az nem az én szakmám. Egyet mindenképpen el kell ismernünk: nem volt egy deszkatípusú nő. És nála barátságosabb színésszel nem találkoztam."

Fentiekből bizony nem túl nagy merészség arra következtetni, hogy a filmkészítésnél az operatőr legalább annyira van kiszolgáltatva a színész fizikai és lelki tulajdonságainak, mint a színész az operatőr képességeinek.

Társak az alkotásban

Ma már senki nem vitathatja: a film éppúgy összművészeti produktum, akárcsak az opera. Békésen megfér benne a dráma (gyűjtőfogalomként, vagyis műnem gyanánt a tragédiától a bohózatig), a regény (vagy az epikai műnem bármelyek műfaja, a novellától a hőseposzig) - tehát: az irodalom. Nota bene: kezdetben, s a némafilm óta mindig is a film nélkülözhetetlen „alapanyaga", kiindulópontja az irodalom, lett légyen klasszikus vagy modern. Vele egyenrangú elem a kép (a maga számtalan képzőművészeti megjelenési formáival), vagyis a látvány megjelenítése egy napsütötte tájtól egy félhomályos szobabelsőig, háttérnek vagy díszletként alkalmazva. A harmincas évek elejétől (Amerikában valamivel hamarabb) nem nélkülözhető a hang valahány előfordulása az emberi beszédtől, a hangulatfestő effektusokon át, a legnemesebb zenéig. Mostanra már eme alapvető (szinte ősi) kifejezési eszközhöz, műformához egy sor technikai, később elektrotechnikai lehetőség (trükk) társul, amit nem is próbálok felsorolni, mert általuk egyre távolabb kerülnék a valamikori mozitól.

A film objektív alkotóelemei, tehát az irodalom, a képzőművészet, a zene és a többi adja a ma már beláthatatlan lehetőségeket a szubjektív alkotóknak, akik együttműködve, közösségbe társulva (alá- vagy mellérendeltségi viszonyban) létrehozzák az elképzelt műalkotást. A sor rendszerint az íróval (legtöbbször forgatókönyvíróval) kezdődik, hogy aztán tüstént mögé (mellé) sorakozzék a rendező, az operatőr, a díszlet- és jelmeztervező, az összes gyártó és kisegítő munkatárs, egyszóval: a stáb. Volt idő, mikor a kötelező (vagy legalább hagyományos) munkamegosztás szerint az író, a rendező és az operatőr tevékenysége jól elkülönült. Mára ez a filmes „szentháromság" gyakorta összekuszálódik: írók rendeznek, rendezők fényképeznek, olykor mindenki mindent csinál, általában ekkor jön létre a leghitványabb végtermék.

A magyar beszélőfilm hőskorában, vagyis Makay Árpád magyarországi tevékenysége idején még legtöbbször működött az összeszokott csapat, a (for- gatókönyv)írók írtak, a rendezők rendeztek, az operatőrök fényképeztek. Ennek jegyében remeklő triók (esetleg duók) hoztak létre maradandó remekműveket. Közülük is magasan kiemelkedik a Nyírő József - Szőts István - Makay Árpád hármas. Nekik köszönhetjük a korszak művészfilmként is osztatlan közönségsikert és nagy nemzetközi elismerést hozó klasszikust. Az Emberek a havason 1942- ben a Velencei Nemzetközi Fesztiválon fődíjat nyert. Az író aktívan közreműködött novelláskötetének adaptációjában, a rendező tökéletesen értette-érezte az írások különleges hangulatát-üzenetét, az operatőr pedig tanítani való pontossággal transzponálta a verbális értéket vizuális értékké. A történetfüzér kevés szóval, a

91