Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Sasvári Edit: Konjunktúra plusz kiszorítás (Kassák Lajos önköltséges kiállítása a budapesti Fényes Adolf Teremben)
Az embernek az a benyomása, hogy a II. világháború után lényegében történelmileg már - hódításai ellenére is - leszálló ágba kerülő, ám magát hivatalos ideológiája szerint még igazi megújító forradalmárnak értelmező szovjet rendszer mindazokat elsöpörte a köztudatból, akik a kommunizmus kezdeteire, hatalmas és szabad, nemzetközi energiákkal bíró, igazi megújulást ígérő programjának ügyére emlékeztették. A továbbiakban az absztrakt művészet a szovjet szellemi térben démonizált kísérteiként volt jelen, és via negativa emlékeztette a későbbi Szovjetuniót saját szellemtelenségére és embertelenségére. Miközben a rendszer el tudta hitetni magáról, hogy még mindig fölfelé ível - éppen az igazi megújítókat, a fölmenő ág tanúságtevőit hallgattatta el. Ezt az ellenséges szemléletet az ötvenes évek magyar kommunista kultúrpolitikája átvette, de igazában anélkül, hogy a magyar képzőművészet történetében lett volna egy politikailag számottevő, közönségbefolyással rendelkező radikális, utópikus modernista megújulás valaha is, amit szükséges lett volna elfojtani. Hozzá kell termünk, hogy a kommunista rendszerek leszálló ágában nem csak az absztrakciót, de a kritikai elemeket tartalmazó, társadalmilag elkötelezett figurális művészetet sem tűrték meg, amely pedig a hivatalos szocialista realizmus tulajdonképpeni bázisa volt. A feszültség tehát nem az absztrakt és a figuratív paradigmái között húzódott, hanem abban mutatkozott meg, hogy a magát modernnek hirdető hatalom a művészet szerepével kapcsolatos megítélésben politikai érdekből és korlátoltságból szellemileg különféle reakciós nézetekre támaszkodott. Bár nem volt Magyarországon a kommunista hatalomátvételt megelőzően politikailag jelentős méretű utópikus modernista mozgalom, Kassák egy személyben testesítette meg tehát a baloldali radikális művészet tradícióit és az elkötelezett, nemzetközi hírű modernistát. Az absztrakció tabuja tehát a sztálini politikának a forradalmi értelmiséggel való húszas-harmincas évekbeli konfrontációjából ered. Ennek a tabunak a története rendkívül érdekes kutatási szál lehet. Az absztrakt művészet tabuja jól formalizált fegyver volt az adminisztráció kezében, a kulturális szférával folytatott harcban. Egy formális megkülönböztető jegy alapján: vagyis felismerhető-e a figura vagy nem ismerhető fel? Ez alapján bárki könnyen tudott tájékozódni, bármelyik hivatalnoka az apparátusnak és a közönség is. Csak egy pillanatra utalnék arra, hogy az absztrakt művészet szerepe a nyugati kultúrában megváltozott a hatvanas években, kikerült a szűk körű, radikálisan avantgárd jellegű miliőkből, és általában a kulturált értelmiségi életstílusának elemévé vált a haladás ideáljának a jegyében. A magyar kulturális vezetés érezhetett valamit ennek a változásnak a jelentőségéből. A kiútkeresésre jellemző volt a támogatott művészetben elszaporodó félabsztrakt művek (fából vaskarika), lényegében absztrakt kompozíciók, melyeken a figuráknak gombostűfejük és végtagjaik vannak (Domanovszky Endre, bizonyos értelemben Vilt Tibor is, és sokan mások). Más kérdés, hogy ez a fajta gondolkodás is nyugati példákat másolt és ültetett át (az ötvenes években Kenneth Armitage17 brit 17 Kenneth Armitage, brit szobrász, 1916-2002. Szobrainak jellege Alberto Giacometti és Henry Moore stílusát idézik. Armitage munkáinak egyik jellegzetessége, hogy több figura jelenik meg 64
