Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Lengyel András: „Éltünk rögös határain” (Ignotus Hugó „novellaszerű memoire”-jairól)
meg magamban s húzzam föl lelkem tárnáiból, boldogan álmélkodva, hogy mi mindent nem tudok, csak nem tudtam, hogy tudom... Ittam magamba a szót, mellyel értelmemhez férkőzött s külön jutalomnak s kitüntetésnek vettem, hogy elmenet még olvasnivalót is hagyott, miről majd legközelebb beszámoljak." Nem kétséges, hisz ez a leírásból plasztikusan kibontakozik, az öreg tanító a gondolkodásra vezette rá a kisfiút. S így nem pusztán tudást, hanem tudásszerző képességet adott kezébe. Az emlékező, „Vilmus bácsi" pedagógiáját érzékeltetendő, elmond egy könyvvel kapcsolatos emléket is. S ez mint „gyerekemlék" is érdekes, s mint kulcs is az emlékező attitűdhöz. „A könyv, melyet az első órák után a Vilmus bácsi nálam hagyott volt, mehetett is, de nagyon, ilyen kitüntetés számba, mert nem valami gyerekkönyv volt, vagy éppen képeskönyv, hanem igazi könyv, felnőtti, sőt klasszikus, mint erre a Vilmus bácsi figyelmeztetett - s ezt a szót nyilván őtőle hallottam először. Már formára is más könyv volt, mint a gyerekolvasmányok: piciny és picinyen nyomott, égszínkék vászonba kötött s rá aranyból egy háromhúrú lant préselve - az ágyba is magammal vittem, úgy aludtam el vele. Belül pedig, ha kinyitották, csupa vers volt belenyomtatva, első levele keményebb papíroson különvált a többitől s ennek belső felére vékony csíkokból egy férfiember volt rajzolva, kopasz, félszemű, bajusztalan s szakálltalan, ahogy akkor nálunk csak a papok meg a színészek jártak, - mellig látszott csupán s valami lepedőféle volt, elölről- hátra, nyakába s vállára vetve s írásban állt alatta írva - akár a váltókon, miket nagyapa íróasztalán a takarékban szoktam volt látni -, hogy: Kölcsey Ferenc. A Vilmus bácsi csak úgy mondta, hogy »a Kölcsey«, mint valami ismerősről s akivel mindenki ismerős." A kötet kézbeadása mint pedagógiai gesztus is beszédes, hiszen a zsidó kisfiú egy magyar klasszikussal ismerkedhetett meg így (s így az asszimiláció folyamatába nyerünk bepillantást). De maga a versélmény is, amelyet e kötetből nyert gyerekolvasója, legalább ennyire árulkodó. Az első elolvasott és megtanult vers ugyanis a Remény, Emlékezet volt. „A »Remény, Emlékezet«-et, az első strófáját, néhány átolvasás után betéve tudtam s udvarunkon körülmasírozva, mint a katona, ropogtattam talpam alá a hangzását: »trammtaramm, trammtaramm... Eltünkrögös határain kétgénius vezet Sfellegborul vánutain Nyujtmindenik kezett, Debártekint biztatvarád, Vigasztalást egyiksemád: Reményemléke-zett!« Ezt csak magamnak ropogtattam így - a Vilmus bácsinak rendesen elszavaltam, meghajolva a címe után, hogy »írta Kölcsey Ferenc« s azt is el próbálva nyögni, hogy tulajdonképp mi van benne mondva." A kisfiú, akinek emlékeit ez az „emléknovella" elmondja, persze nem értette a verset, tanítója magyarázata sem tette sokkal világosabbá számára - de elgondolkodtatta. S mint az „emléknovella" megírása mutatja, sok évtizeddel később is munkált benne: emlékezésre késztette. A két szöveg, amelyet Ignotus, láttuk, meghatározóan fontosaknak tartott, csakugyan fontos szövegek. A részletgazdagság, ami mindkettőre jellemző, önmagában is érték, ezek az elbeszélt momentumok nemcsak érdekesek, de informatívak is egy elsüllyedt emberi kis világra vonatkozóan. Az igazán fontos azonban ezeken a részleteken túl van: egy önértelmezés elbeszélt, de explicit alakban ki nem mondott lelki mély rétegeiben. Ignotus ugyanis, gyerekkori élményeit elbeszélve, a történet részleteibe rejtve, két fontos dolgot is elárul magáról: a szexus és az intellektualitás iránti (úgy látszik, már gyerekkorában is jelentkező) fogékonyságát. Ez explicit alakban sem „leleplező" róla szólva, de megadja egy 52
