Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Lengyel András: „Éltünk rögös határain” (Ignotus Hugó „novellaszerű memoire”-jairól)
hogy nem nézte senki. Föllélegeztem, mikor a tornác felől meghallottam a Bora szolgálónk hangját. Még mindig haragban volt velem, nem szólt ki értem egyenesen, csak a Zsofkától izente, hogy jöjjek haza, már fél tíz, nem tudom-e, hogy a Vilmus bácsi kilenc óta ott vár?" Ez az átvezetés az előző történetet kerekíti ki (a kisfiú lelki reakciójának bemutatásával), de egyben át is vezet „Vilmus" (azaz Vilmos) bácsihoz, akinek egyéniségét s élete alakulását ez az „emléknovella" középpontba állítja. Története többszörösen tragikus, s ahová a történet kifut, egyetlen fiának, Rudolfkának váltóhamisítása, végképp azzá teszi. De nem ez az egyetlen szál, s (önéletrajzi szempontból) nem is a legfontosabb. Az egyik szál, ami önéletrajzilag fontossá válik, az az, hogy „Vilmus bácsi" hajdan Ignotus apjának bécsi diáktársa volt, mindketten orvosnak készültek, de egyikük sem lett az. Veigelsberg Leó németül író újságíró lett, s a Pester Lloyd szerkesztője, diáktársa pedig - tanító: „miután nem bírta már a koplalást, abbahagyta a bécsi orvosi tanulást, s lement a Vág vidékére német tanítónak”. A kapcsolat azonban megmaradt, Veigelsberg Leó becsülte, s voltaképpen ő szerzett a bécsi takarékban állást is „Vilmus bácsi" fiának. Az öreg tanító magáról nem mesélt, „róla mindent mástól kellett kitudnom: apámtól, ha lejött egy félnapra Budapestről, megnézni, hogy vagyok, s nagyapától s nagyanyától, kik szintén igen nagyra tartották a Vilmus bácsit". Nem véletlenül. Az öreg tanító ugyanis remek ember s kitűnő nevelő volt. S itt, e ponton válik személye önéletrajzilag igen fontossá. A kisfiút ugyanis, afféle magántanítóként, magyarra tanította, s valami olyasmit adott intellektuális kibontakozásához, amely döntőnek bizonyult. Az emléknovellában erről ezt olvashatjuk: „ha valakit becsültem e világon, úgy ezt a kiszáradt öreg embert, ezt a bölcs és tudós férfiút, ki kiskoromnak olyan élménye volt, mint Kant Immánuel lehetett a tizennyolcadik század intellektuális nemzedékének. Nem mondom, hogy lett volna akkora filozófus, mint Kant Immánuel, aminthogy én sem voltam Herder meg Schiller, de az a levegő járt vele, mely azóta is végigkísér életemen s mely a tulajdonkép való különbség az emberek közt: azok közt, akik gondolatban élnek. Én gondolatban éltem s gondolatban találkozhattam először a Vilmus bácsival, mert nemcsak innen a mostanból [...], de akkor is, elejétől fogva a Vilmus bácsit adottságnak vettem, ismerősen." Nemcsak az derül ki róla, hogy az elve az volt: „a gyermekekben is tisztelni kell az embert", de az is, jól tanított, ahogy az emlékező mondja: „oly iszonyú nagyon dagadt szívem a hálától, amért úgy oktat és buzdít, hogy minden óra után mintha frissen fürödtem volna. Órák voltak ugyanis, miket a Vilmus bácsi adott: énnálam magyar, másutt meg német s francia leckék is, mikkel itt az Alfóldön a míveltséget hintette, nyugalmazott tanító gyanánt vonulván meg e poros tájakon, minekutána a hűs Felvidéken nemzedékeket nevelt volt az ott akkor honos német pallérozottságban." S hogy hogyan tanított? Ez is kiderül: „Bizonyára úgy nevelte ott is a gyerekeket, mindegyiket, mint engem: hogy egy virágot, egy kavicsot, egy ruhadarabot, egy bútort vétetett vele kezébe vagy szemügyre, kikérdezte, mit tud róla s szó szót adván, vitte bele az elcsodálkozásba olyasmin, ami természetesnek tetszik, az utánajárásba, hogy mint készül, ami készen termettnek látszik, a szükségnek, melyből a találmányok nőttek, a kedvnek, mije magának a természetnek is telik a dolgok kicifrázásában, a léleknek, mely a madarat fészket rakni hajtja, a méhet lépet építeni, az embert soha meg nem nyugodni s egyre tovább törni... s a szép az volt, hogy mindezt a Vilmus bácsi nem maga mondta, hanem engem vitt rá, egy-egy továbbsegítő szóval, hogy magam vegyem észre, magam találjam 51
