Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Lengyel András: „Éltünk rögös határain” (Ignotus Hugó „novellaszerű memoire”-jairól)

fólszelt fekete retek, fejes saláta kemény tojással, kovászos uborka, tejfölös zöldbab és kapros tejfölös tökfőzelék, - üvegtálakban főtt meggy és főtt sárgabarack, kis szakajtókban fekete eper tetejezve s egy külön kis tálban [...] szamóca is, mit mi úgy hittünk, hogy földi eper. S persze bor, bor, bor, de tepertős pogácsa is. Meg apró mandulás sütemények, - két gyönyörű sárgára bekent mogyorós torta s főkép kuglóf, fodros bécsi kuglóf, Schönbrunnban sem találni különbet a császár asztalán - a héja mint az égetett cukor, a bele mint a spon- gya, jelezvén, hogy itt tulajdonkép uzsonnáról lesz szó, pincében hűtött tejes kávéval." S az e körben fogyasztott szellemi táplálékra is történik utalás. Anti, aki szavalási tudományát e körben be is mutatta, „egyformán elrecitálta, betéve, negyedórán át akárhol az Aeneist meg az Odisszeát, a horáciusi ódákat, a Schiller balladáit". „De kivált szép volt - nem is szép, hanem gyönyörűséges, nem is gyönyörűséges, hanem andalító, riasztó, szívbe-velőbe ható, ahogy az Anti Vörösmartyt, Petőfit, Arany Jánost, mondom, szavalta." És szavalta sorra „a Salamon királyt, a Hunyadi Lászlót s a Tetemrehívást, mi akkortájt jelent meg a Budapesti Szemlében s az Anti a tanári könyvtárból kapta meg". Mindez, s egyebek is, persze, csak mintegy mellékesen, a történetmondás logikája szerinti összefüggésben bukkannak föl - nem szisztematikus szociográfia ez, hanem egy régi emlék elbeszélésének „mellékes" adalékai. A történet lényege pedig a kisfiú világérzékelésének érzékeltetése. Ebbe belefér a Bora szolgálótól hallottak miatti rémüldözés is. „Magam pedig, mondom, féltem a csupa üres lakásban - a Bora nemrég mesélt a Máknéról, kit egy veszett macska megharapott s ettől maga is megveszett... a sötétben mindig láttam a Máknét meg a veszett macskát s a nyavalya tört, hogy én is megveszek." De e gyerekes rémüldözés másik pólusán már megjelent a szexualitásra való fölfigyelés is. A kisfiú, véletlenül ugyan, de azzal szembesül, hogy Ida és Anti nyilvános térben zajló rossz, egymást hergelő viszonya mögött az éjszaka csöndjében egy másik viszony is realizálódott. A kisfiú észreveszi, hogy — ellenségeskedés ide vagy oda - az éjszakát Ida Anti szobájában töltötte.

Az elbeszélt „gyerekemlék" lényege tehát a szexualitásra való korai - s így nyilván maradandó emléket hagyó - felfigyelés. Olyasmi tehát, amelynek elbeszélése leginkább csakugyan a novellaszerű elbeszélést kívánta meg. A gyerekemlék élménymagja ez a fölfedező felismerés volt, s minden, amit ennek előadása során el lehetett mondani, s Ignotus el is mondott, csak e köré rakódott föl, s e fölismerés kimondását készítette elő.

A másik kiemelten kezelt „gyerekemlék", amely alcímként (Remény, Emlékezet) is Kölcsey versét idézi (s mint kiderül: nem is véletlenül), „Vilmus bácsi" története. Az ő nevét teljes alakjában is megismerjük (Freilinger Vilmos), s a teljes névnek is szerepe van a történetben. De maga a „gyerekemlék" megint nagyon összetett, és elmesélése során, mintegy mellékesen, sok mindenre fény derül. A történet az Ida és Anti történetének más síkon való folytatása, a visszautalás (s így összekapcsolás) mindjárt a szöveg elején közvetlenül megtörténik: „Talán tudják még — itt meséltem el a Magyar Újságban - az Ida és az Anti történetét: hogy kis elemista koromban az Alfóldön egy nyári nap mint mentem át Adám bácsiékhoz s aludtam ott éjszaka... Másnap már korán reggel kinn mászkáltam az udvaron s nem találtam a helyemet — a kávénál, ahogy a hosszú asztalt a tornácon körülültük, nem néztem szemébe senkinek s amint tehettem, megint leszaladtam a kis kertbe, csipegetni az éretlen egrest, a kocsiszín tetejére is felmásztam, piszkálódni az aszalt meggyben: rossz volt nézni, jó,

50