Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Lengyel András: „Éltünk rögös határain” (Ignotus Hugó „novellaszerű memoire”-jairól)
a rokoni státus révén (pl. nagyapa), vagy - általában - keresztnevükön ismerjük meg. Nem tudjuk meg sem Ida, sem Anti vezetéknevét - ez az emberi kisvilág, a kisfiú vidéki rokonsága, valamint az őket kiszolgálók, anyakönyvi értelemben azonosítatlanok. Megjelölésükre (a többiektől való elkülönítésükre) az utónév és/ vagy a rokonsági helyzet megjelölése elegendő. Ignotus, ha akarja, a helyszínt is, a szereplőket is - a „tulajdonképpeni" memoárok gyakorlata szerint - azonosíthatta volna, de a novellaszerű megformáláshoz ez a „félhomály" előnyösebb volt. Nem történeti leírást akart adni, hanem egy mikrokozmosz atmoszféráját s bizonyos lelki történéseket fölidézni, s a történeti leírás ilyen redukciója ezeket a momentumokat automatikusan kiemelte. Magából az Ignotus-életrajzból kikövetkeztethető például, hogy a kisfiú, aki ebben az emléknovellában elbeszéli emlékeit, anyai nagyapjáéknál vendégeskedett, a bemutatott miliő tehát egy vidéki zsidó üzletemberé és családjáé - ez azonban megint nincs kimondva. Sőt, a történet nyitányaként előadott sonkaepizód e tekintetben akár megtévesztő is lehet. A kisfiú ugyanis, a Bora szolgálóval való ideiglenes összekülönbözése magyarázataként előadja, hogy ő „egy kis finom, omlós, rózsaszín sonka után" epedett, „mit gyerekek otthon Pesten gyakran kaptunk volt vacsorára, itt az Alfóldön azonban, nagyapáéknál is, csak az a sós, mérges, füstölt oldalas járta, amit én nem tudtam megszokni". A sonka nem kimondottan a zsidó étkezési előírásoknak megfelelő „kóser" étel - a sonkaepizód ilyen elővezetése tehát vagy elfedése a család származásának, vagy, ha jellemzés, akkor a vallási előírásoktól való eltávolodás jelzése. Ugyanakkor, s ez egyszerre fér bele a novellaszerű szövegalakításba és a család szociológiai értelemben vett szituálásába, a kisfiú elbeszélése tele van a család életformáját bemutató „szociográfiai" részletekkel. A ház, a szobák leírása, a rokonsági hálózat bemutatása, a kiszolgáló személyzet regisztrálása, az öltözetek anyaga, vagy éppen a gyertyával való világítás - mind-mind nagyon apró s jellemző részletből áll össze. S mindez, mint olyan, a vidéki zsidó életforma és -mód megismerése szempontjából elsőrendű történeti forrásként is használható. Ezek a realitásfragmentumok jellemzőek is, beszédesek is. És sokrétűek is. Fölvillan itt a „tornácos, szép ház" „szolgálóktól s baromfiaktól hangos udvara" s „piszkés, ribizlis, csalános kiskertje". Megemlítődik itt a „saroglyás kocsi", amelynek „a padja alatt sem volt féder", s így az utas „majd a nyelvét harapta le", amíg a kocsi „harmadfél órát ráncigáit bennünket a forró homokon, nekivíve a kerekeket egy-egy árva téglának és belezökkentve lyukba, gödörbe". Vagy leírása adódik egy gyerekjátéknak, a pajázásnak: „az iskolaudvaron fejünket összeütve pajáztunk, hogy ki tudja a két végén meghegyezett kis fapecket a földre fektetve s egyik végén bottal megütve magasabbra pattintani". Fölvillan egy vásári pillanatkép is, „hol a talliánnak kíntornáján nemrég egy majmot láttunk selyemszoknyában, tollas kalappal a fején, szőrös kis kezével kínálva egy skatulyában a planétákat". De megtudjuk, hogy mi a „csandzsérozás", a gyerekek (kiskamaszok) e beugratós játéka, amikor a vásáron a kiteregetett portékából „elcsennek" valamit, hogy a be nem avatott gyereket csípjék aztán fülön. A családi, ünnepi asztal leírásával is találkozunk. A „terített, hosszú asztal" leírása ez: „Az asztalon keskeny lapos tálakban a hideg rántott csirke kínálkozott, aranysárga, sült petrezselyemmel, füstölt oldalas felvágva, bőrével, szalonnájával, gyalult tormával, egy barnapiros rengeteg libamáj, önnön ikrás zsírjában, vajaslábas, tejfölös bögre, birkasajt, 49
