Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Lengyel András: „Éltünk rögös határain” (Ignotus Hugó „novellaszerű memoire”-jairól)

tűdjére) való visszautalás minden eseménytörténeti, életrajzi kontextualizálásnál jobban és mélyebben árulkodik Ignotusra. Elrejtett, de elrejtettségében mégiscsak föltáruló, az értő olvasó olvasása által artikulálódó „vallomás" ez.

S ha innen nézzük, érthetővé válik az esetleg meglepő választás is, a „gyerekemlékek" előtérbe nyomulása. A gyerekkor ugyanis az élet lezárulását előkészítő szakasz ellenpólusa, s ugyanakkor, mint az én szerkezetét a valóságos élet menetében megalapozó szakasz, minden személyiségtörténeti fejleménynek a legfontosabb forrása és magyarázata. A személyes halálhoz közeledve fölértékelődik, mert mint ellenpólus a visszavágyódást ébreszti föl, az újraélését a mindörökre elmúltnak, s mint lehetséges magyarázat az életvégi, végső életproblémák megértésének lehetőségét ígéri. Ha megértem akkori önmagamat, talán megértem a mait is, amely valamiképpen oda nyúlik vissza, onnan ered. Nem is véletlen hát, hogy az analitikus orientációjú Ignotus (Ferenczi barátja s Freud tisztelője), emlékezési kényszerének engedelmeskedve, gyerekkora felé fordult vissza. Láttuk, amikor a „könyv" ötlete fölmerült, mindjárt két „gyerekemlék-novellájára" gondolt, s ezeket később is, ismételten előhozta. Ezeket akarta önállóan kiadni, majd kiegészítve is, egy nagyobb szövegkorpusszá fejlesztve. Ezeknek a novellaszerű gyerekemlékeinek a száma a megkomponálni szándékozott kötet logikája szerint kettő, nyolc, vagy éppen négy írásból állott volna. De a leginkább árulkodó az a variáció, amelyet utoljára említett: „Igen szimpatikus lehetőség volna számomra csakis az 1 és 2-őt (esetleg még hozzájuk csapva a 6. és 7.-et) »Éltünk rögös határain« címmel egy kötött füzetben (esetleg némi könyvdísszel Buday György kezétől) úgy kiadni, mint Fischer adta volt ki a Th. Mann Krüll-ját, Unordung-ját, Mussolini-novelláját." Ez ugyanis, összhangban más utalásaival, a lista 1. és 2. tételének központi jelentőségét emeli ki. Ez a két írás az egész emlékezésfolyamatnak kiindulópontja, ősszövege, s egyben centruma.

S ez a két szövege, mivel sikerült bibliográfiailag is azonosítani, elemezhető is. Az egyik 1931-ben született, majd 1934-ben, konkretizált címmel, újra publikálta, a másik (legalábbis az általam ismert közlés szerint) 1934-ben keletkezett. Mindkettő magában rejti a Kölcsey versére való visszautalást, a második címben s alcímben egyaránt a versre utal vissza. Mindkettő, hírlapi mérték szerint, hosszú szöveg, 5 és 4 folytatásból áll. S mivel az elbeszélt történetben semmi olyasmi nincs, amely a köz-, vagy akárcsak az irodalmi élet „nagy" történései szempontjából közvetlenül fontos volna, ezek a hétköznapi élet, szociográfiailag is valamennyire értelmezhető lelki történései - egy gyerek szemszögéből, aki történetesen utóbb Ignotus Hugó lett. S kérdés, hogy e két szöveg, mint elbeszélt, narratív identitás, mit mutat, mit ad hozzá ismereteinkhez.

Kompozicionálisan, logikailag és (valószínűleg) keletkezéstörténetileg is az Anti és Ida történetét elbeszélő szöveg az elsődleges. A szöveget a gyerekemlék realitása és a novellaszerű megformálás kettőssége jellemzi. A történet valahol az Alföldön (Kiskőrösön, vagy inkább Kecskeméten?) játszódik, ahová az én-elbeszélő kisfiút „a nagyvárosból levegőzni vidékre", nagyapjáékhoz adták. A kisfiú hétéves, második elemista, az időpont tehát, Ignotus életrajzából visz- szakövetkeztetve, 1876/77. Az időpontot azonban maga a szöveg nem adja meg, ahogy a helyszínt sem nevezi meg konkrétan, s ahogy a szereplőket is csak vagy

48