Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Lengyel András: „Éltünk rögös határain” (Ignotus Hugó „novellaszerű memoire”-jairól)
Az önéletíró Ignotus produkciója persze, mint maga is utalt rá, nem merült ki ezekben a „novellaszerű memoireok"-ban, - ide vonható írásai egy része „tulajdonképpeni" memoár volt. Ezekre a „kis medaillonjai"-ra azonban épp csak utalt (már idézett) levelében, s ezeken túl is annyi más emlékező írása is van még, hogy ezek érdemi számbavétele szükségképpen szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit. Annyit azonban itt s most is célszerű leszögezni, a teljes emlékező szövegkorpusz maradéktalan számbavétele termékeny lehetőségeket rejt magában, s e munkát előbb-utóbb el is kell végezni. 6 Ha csak a „novellaszerű" Ignotus-emlékezésekre korlátozzuk feladatunkat (s most ezt célszerű tennünk), mindjárt, a szövegekkel ismerkedve feltűnik egy rejtett, de erős összefüggés, egy emlékezésre késztető lelki helyzet megléte. Jól észlelhető ugyanis, hogy az emlékeit fölidéző s irodalmilag megformáló Ignotus, ismétlődően, vissza-visszatért egy megfogalmazáshoz: Éltünk rögös határain - írta több emlékezése fölé is, s magának a szándéka szerinti könyvnek is ezt a címet adta volna. E cím, már az ismétlődő fölhasználás puszta ténye is sejtetni engedi, valami olyasmit rejtett magában, ami számára, az emlékmegírás írói helyzetében, valamiért nagyon fontos volt, valamit nagyon kifejezett szándékaiból. De mit? - kérdezhetnénk. Ha csak magára e szintagmára hagyatkozunk, annyi akkor is kiderül, e szintagma valami határhelyzetet tematizál, méghozzá közös emberi létünk határhelyzetét, s e helyzet, árulkodó módon, „rögös". Valamiképpen tehát, s ez aligha belemagyarázás, az élet lezárulása felé tartó mozgás fejeződik ki benne. Márpedig e szituáció tipikusan emlékezésre késztető helyzet, az öregedő embernek egyféle speciális, egzisztenciális és lelki határhelyzete. A közeledő elmúlás és a megélt élet érintkezési sávjában. De Ignotus esetében szerencsére nem kell ennyivel általánosságban megelégednünk. A cím ugyanis egy jól dekódolható intertextuális utalás, s így mögötte, többletként, ott van egy rejtett, de gazdag jelentésmező is. E cím, ha egyeseket esetleg meg is lep ez Ignotusról szólva, egy Kölcsey-versre utal vissza. A Himnusz költőjének, Kölcsey Ferencnek Remény, emlékezet című, „Cseke Febr. 1824" keltezésű verse kirajzolja az emlékező Ignotus attitűdjének szemantikáját. „Éltünk rögös határain / Két génius vezet, /[...]/ Remény s emlékezet" - indul a vers. (Már itt célszerű megállapítani, nemcsak a versből címként fölhasznált kezdősor, mint idézet, árulkodik a vers és az emlékező magatartás összefüggéséről, de a vers címe is: Remény, emlékezet, amely, mint láthattuk, az egyik Ignotus-emlékezésnek is címe lett.) Az igazán fontos azonban nem csak maga a versre való visszautalás. Ennél fontosabb, amit a vers erről az emlékezésre késztető határhelyzetről elárul: „Emlékezet lebegteti / Szárnyát a múlt felett, [...]/ Kéklő lepelben messze jár / Előtted a remény, t Magához int, de meg nem vár / Tovább tovább lengvén. / S míg lepkeszárnyát kergeted / Lezúg híjában életed, / S állasz pályád szélén." Nem kétséges, az emlékei megírására magát rászánó Ignotus maga is ezt a helyzetet élte át. S ezért érezte úgy, hogy vissza kell, vissza érdemes utalnia a költőre, aki ezt a kettős érzületet már több mint száz évvel korábban átélte s megfogalmazta. S ez a Kölcsey versére (s atti47
