Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Háy János: A rovátkolt barom (Berzsenyi Dániel)
A kazinczyánusok és Berzsenyi ellentéte valójában 1810-re megy vissza, amikor Berzsenyi hosszas készülődés után végül meglátogatta a budapesti pályatársakat. Többször is nekivágott az útnak, hol a gazdaságra hivatkozva, hol betegség, hol meg az árokba dőlt kocsija, kificamodott válla miatt mondja le a látogatást, mintha előre rettegett volna, hogy mi várja őt a zűrzavaros nagyvárosban. Mikor végül megjelent, Vitkovics Mihály, Szemere Pál és Kölcsey, a Kazinczy által kiállított fogadóbizottság tagjai teljesen elképedtek, hogy miféle vidéki bumburnyák írja ezeket a hol szépelgő, hol meg gigantikus mitológiai képekkel játszó verseket. Egyáltalán nem tudták összerakni a szerzőt és a művet, ráadásul azon túl, hogy fizikai küllemében is meghökkentőnek találták, egészen elképesztette őket, hogy Berzsenyit Virág Benedek, a kor ünnepelt költője helyett Bihari, a cigányprímás érdekli, s hogy még véletlen sem Schillert isteníti, hanem a bé kategóriás német drámaírót Kotzebue-t, ugyanakkor minden teketória nélkül lefitymálja a pályatársak verseit. Mikor Vitkovics csókkal búcsúzott volna el tőle, Berzsenyi nem vette ki a pipát a szájából, s így a kor szokásai szerinti beavató szájon csók neki nem jött össze, csak talán Szemerének, legalábbis a Kazinczynak szóló beszámoló szerint, ő kierőszakolta a somogyi Diogenésztől a csókot. Szemere szinte óráról órára bontva beszámol a vezérnek a találkozásról, részletesen leírva a találkozás mikéntjét, hogy a Duna-hídon véletlen szólították le, mert a lakhelyén nem lelték, hogy hol és mennyit ittak, hogy pontosan mit mondott a pályatársak verseiről, hogy milyen a külleme, s hát ez a leírás nem sok jóval volt telerakva. A negatív képet a következő, 1813-as látogatás sem korrigálja. Ekkor ugyan meglátogatja Virágot, aki gúnyos versikéjében az ajtót kitámasztó tuskóhoz hasonlítja szerzőnket, s mind költészetét, mind személyét kellőképpen kigúnyolja. A féltékeny, s persze műveltebb, a társasági életben ügyesebben mozgó pályatársak kezdtek eltávolodni Berzsenyitől, s a távolság kijelölésében Kazinczy is jeleskedett. Nem tetszett neki, hogy Berzsenyiből nem tud lenni fegyverhordó, ragaszkodik az integritásához, saját világához, költészeti és bölcseleti elképzeléseihez. Talán nem is a különbözőség mérete volt oly nagy, most már századok távlatából alig tűnik annak, hanem a különbözni mérés ténye. Egy diktátor nem tűrhet meg a kebelén önállóan működő egyéniségeket, neki csak az alattvaló a jó. Márpedig az amúgy rettenetesen szorongó, örökösen betegeskedő, vagy ha nem, betegségektől rettegő Berzsenyi, aki a maga erejéből lett, ami lett, nem volt szolgává tehető, s ez csípte a széphalmi koordinátor szemét. A távolodást Kölcsey kritikája nyilvánvalóvá teszi. Kölcsey számos fontos kérdésben, amúgy helyesen, megrója a „tulajdon tüzében égő" Berzsenyit. Dagályosság, üres, hatásvadász képek, szóhasználata provinciális, fiatalkori verspróbálkozásait is felvette a kötetbe, tele van önismétléssel, számos verse üres, nincs benne se értelem, se érzelem, sok a rossz rím, rontott ritmus, s mindenekelőtt reflexív látásmód helyett ifjonti hevület. Alig enged meg dicsérő mondatot, s ha idéz, csak a rosszat idézi, s még ennél is nyomasztóbb az a fölényes hangnem, amiben az egész szöveg meg lett írva. Kölcsey nem kis mértékben önmagát Kazinczy felé pozicionáló kritikáját Berzsenyi halálos támadásnak érzi, olyannak, ami mögött felsorakozott az egész kortárs csapat, az egész regnáló irodalmi hatalom. Mind e vélelemben megerősítve érzi magát, mikor az ősz mester Berzsenyi 33
