Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Háy János: A rovátkolt barom (Berzsenyi Dániel)
felháborodott levelére, hogy „ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem ki, mikor nekem a pesti kávéházban egy öl nyekegő verset hozott", szóval, amikor erre a feldúlt levélre Kazinczy azt bírta válaszolni, hogy „Kölcsey nemcsak gorombán bánt veled, sőt minden sorából személyednek szíves tisztelete szól". Talán e sérelem okán, talán mert volt benne gyerekkora óta valami eleve szembenállás az autoritásokkal, egyedül Berzsenyi volt a kortársak közül, aki tisztán látta Kazinczy gyengéit, irodalomvezéri taktikázásából származó jellemtelenségeit, következetlenségeit, hogy aktuális hatalmi érdekei szerint barátkozott vagy gyűlölködött, hogy ekként alkotott véleményt írókról, művekről. Az efféle működés feltehetőleg minden hatalmi gépezet sajátossága. Ijesztő, hogy ezt a sajátosságot a hatalom, ez esetben Kazinczy, olyan hittel tudja képviselni, és a tőle függő emberein keresztül képviseltetni, hogy valójában minden olyan mű és alkotó, aki nem tartozik a hatalmi rendszerbe, feketelistára, helyesebben a nem létezők listájára kerül, akikről beszélni, akiket olvasni még véletlenül sem kell, sőt tilos. A kritikaíró Kölcsey védelmében el kell mondani, hogy Berzsenyi költői magatartásában mindvégig van valami dilettantizmus, a műkedvelő elragadtatása és lelkesedése, s persze sértődékenysége. Talán nem is lehetett volna ez másképp, hisz az életmű fontosabb darabjai íróasztalfióknak íródtak, egy amatőr írta őket, aki később sem vált profi irodalmárrá, egész életét meghatározta az a kettősség, amit a pesti fogadóbizottság vizuálisan levett, s a küllemet és a verseket forma és tartalom diszharmóniájaként élt meg. A kritikára való szélsőséges reagálás, ami előtt maga Kölcsey is értetlenkedve állt, részben a műkedvelő sértettsége volt. S talán tovább erősítette a sérelmeket, hogy valójában ekkor Berzsenyi már alig, vagy egyáltalán nem írt. A nem író író mindenkinél tehetségtelenebbnek érzi magát, hisz pontosan tudja, milyen tehetségesnek lenni. A gyűjtemény kritikájából a teljes költői és emberi megsemmisítését olvasta ki. Mikor nyavajáiról Kazinczynak beszámol, felhozza a kritikát is. „Ide járult tán még a goromba recensio is, mely engem oly állapotban ingerlett gondolkozásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék." Ám az alkalmatlanság helyett a kritika inkább feltüzeli Berzsenyit, hogy összefoglalja esztétikai gondolatait. Első lendületre olyan választ írt, amelyben ő tényleg a kritikus személyét támadta meg. A későbbi szofisztikáltabb válaszok és esztétikai tanulmányok már inkább a tárgyra koncentráltak, s próbálták megvédeni a verseket, s megfogalmazni a kritikusi magatartás néhány máig követhető alapvetését. A kritikus a művészt válassza le a műről, ne csak a hibára mutasson rá, hanem tárgyalja a mű erényeit is, elemzi a kritika és az irodalmi intézmény- rendszer viszonyát, a kritika célját és lélektani jellegzetességeit. „Kiváltképp pedig szükséges, hogy a kritika a költészekkel vigyázva bánjon, nehogy a merészt félénkké s a melegszívűt hideggé tegye, s azáltal szárnyaikat szegje." Olyannyira szakszerű akar lenni, hogy egy bő évre (1819-1820) még a gazdálkodást is abbahagyja, Sopronba költözik, hogy szellemileg felkészüljön a válaszra. Sokan Kölcsey kritikájának tulajdonítják Berzsenyi költészetének beszáradá- sát, s megképzik a vidéki őstehetség és a pesti nagyképű piperkőc ellentétét, afféle archetipikus alapként. Fia úgy emlékszik, hogy „Kölcseynek szigorú bírálata teljesen feldúlta az amúgy is beteges költő nyugalmát, aki magát lealázva látván, fájó szívvel tette félre lantját". Ám ebben óriási túlzások vannak. Berzsenyi jóval 34
