Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Háy János: A rovátkolt barom (Berzsenyi Dániel)

vers. Legtöbbször olyan mély a hasonlóság, hogy szavak, képek ismétlődnek szinte változtatás nélkül, már maga a nyitómondat, a nemzetromlás gondolata is ilyen. Van, hogy egész strófákat ismétel meg. „Népek születhetnek, trónusok omlanak / Lehelleteddel, s a te szemöldöked i Világokat ronthat s teremthet, / A nagy idők folyamit vezérelvén" (A tizennyolcadik század). „Te hoztad a nagy minden ezer nemét / A semmiségből, a te szemöldöked / Ronthat s teremthet száz világot, / S a nagy idők folyamit kiméri" (Fohászkodás).

A versformák is elvekre épülnek, ma már világosan látszik, hogy itt hoz Berzsenyi helytelen döntést. Meg van győződve arról, hogy a köny- nyed nyugatos, főként jambusra építő költészet túlénekli, s ezzel súlytalanná teszi a mű tárgyát. O a rímtelen és görög formák híve, különösen kedveli az alkaioszi (A magyarokhoz), a szapphói (Osztályrészem), s aszklepiadészi (A közelítő tél) strófaszerkezeteket. Ám a magyar költészet részben a jambus, részben az ütemhangsúlyos verselés irányában mozdult el, és egészen kitüntetett szerepet kapnak benne a rímek. Emiatt a Berzsenyi által használt formák a mai fül számára idegenekké váltak. A feszültség, mely a magyar nyelv hangsúlya és a görög metrumok ritmikája között van, a mai olvasó számára alig érzékelhető, helyette inkább értetlenkedve nézzük a göcsörtös versmondatokat, amelyek szószerkezetét a versforma kényszerítette ki az alkotóból. „Ott taníts: nyúgodt megelégedéssel / A dicső virtus menedéköléből / A vad orkánok s habok üldözését / Nézni mosolygva" (Horatiushoz).

A nyelvhasználat módozata is elvek szerint van kigondolva. Kazinczyval szemben, aki a felső tiszaháti nyelvjárásra akarja lesilányítani a magyar nyelvet, amúgy sikeresen, Berzsenyi örömmel használja a saját tájegysége szavait, sőt, meg van róla győződve, hogy a magyar nyelv jövője egy ilyesfajta, szélesebben értelmezett nyelvben van. „Én sem dunai, sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar, mind ettől, mind attól örömmel tanulok és mind ezt, mind amazt tanítani akarom", írja Kazinczynak a korábbi nagy barátság és lelkesedés után már némileg kritikai hanggal. Kazinczy, aki átírási javaslataival számtalan helyen az efféle szavakat is átjavította, kiverte a biztosítékot Berzsenyinél. A két alkotó közötti vita lassan, de biztosan elmérgesedik. Berzsenyi úgy érzi, költői szabadságába való beavatkozás Kazinczy kotnyeleskedése, míg a széphalmi vezér a hatalmi státusát érzi veszélyben.

Az 1811-12-ben levélben lefolytatott vitának, nyugodtan állítható, hogy egyenes következménye volt, hogy Berzsenyi 1816-ban bővített tartalommal megjelent gyűjteményes kötetéről Kölcsey 1817-ben elmarasztaló kritikát írt. Kölcsey, a Himnusz és a Vanitatum vanitas (hogy csak két remeklést említsek) feledhetetlen szerzőjén túl másodállásban Kazinczy verőlegénye. Olyan szakszerű, ám gyilkos kritikusi technikát alkalmaz, amit Kazinczy soha nem engedett volna meg magának, de arra azért nem vette a fáradtságot, hogy visszafogja tanítványát. Csokonai lealázása után Berzsenyit vette célba, egy harmadik kritikájában pedig Kis Jánost, akit költőként már nem csak Berzsenyi felfedezőjeként ismerhetünk, messze a két kiválóság fölé transzponálja. Ez persze megint csak a korízlés rendkívüli esetlegességét mutatja, kiszolgáltatottságát az aktuális irodalom hatalmi erőinek.

32