Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Háy János: A rovátkolt barom (Berzsenyi Dániel)

melyeknek a mintái szintén Horatiusnál találhatók, ugyanakkor számtalanszor megkérdőjelezhetők úgymond épp a haladás felől. Egy-két vers kivételével Berzsenyi közéleti üzenete rémesen konzervatív. A királyt látni mint római hőst, inkább megnevetteti az embert, mintsem tiszteletet ébreszt, a Felséges királyunk Keszthelyre váratásakor olvasása közben pedig kicsit még pironkodunk is, miképp lett duhajkodó költőnkből Festetics gróf udvari dalnoka. „Nem azon kell igyekeznie a poétának, hogy kicsiny és szűk matériáról sokat írhasson, hanem hogy a legnagyobb s legmesszebb terjedő tárgyakat és gondolatokat minden lehetséges rövidséggel és tömött- séggel adja ki." Ennek az emelkedettség-akarásnak mond ellent, hogy Berzsenyi számtalanszor kicsinyes vagy nem túl erőteljes tárgyat (személyt) kíván túl magasra emelni, miképp a lóverseny kapcsán is tette, s a túlemelt építmény végül maga alá temeti a verset és a hőst, mert ki tudna manapság arisztokraták nagyságától ájuldozni? Senki.

Ugyancsak elidegeníti a verseket, hogy Berzsenyi a költészetet nyelvében is emelkedett beszédnek tekintette, amely „szép és nagy tárgyakat" énekel meg. Bár elméleti írásai nagy részében máig helyes elveket fogalmaz meg a költői nyelvről, például, hogy követi, de nem másolja a természetet, vagy hogy legközönségesebb törvénye az egyszerűség, hogy a versben szükségtelen szónak nem szabad lennie, hogy a költői nyelvben a legrútabb a természetellenesség, hogy a költői szépet erőltetni nem lehet, hogy a gondolatot a lehetséges rövidséggel és tömörséggel kell visszaadni, hogy a költői nyelv változása a világról alkotott képünk szerint változik, hogy inkább kell véteni a grammatika ellen, mint a vers belső energiáját megsérteni, hogy szavakat nem szabad a metrum kedvéért elcsúfítani, hogy az erő és a dagályosság közötti határt az ízlés szabja ki, hogy a versnek mindig a lehető legvilágosabban kell fogalmaznia, és sorolhatnánk a megingathatatlan alapkijelentéseket, amelyeknek épp az ellenkezőjére bukkanunk, ha szerzőnket olvassuk. A sorok tele vannak artisztikus megoldással, némikor látványos, de eléggé zavaros képekkel. „Algyúk dörögnek! rettenetes veszély / Zúg, mint dagadt felhők morajjá / S Bosporusok zokogó nyögése." Az almai ütközet indítóképei ezek, amelyek hevét érteni, de tovább boncolgatni, felfejteni nem érdemes. De akár a leghíresebb sorokra is rákérdezhetnénk, mit jelent az, hogy „Forr a világ bús tengere"? A forr és a bús finoman szólva is ütik egymást. A kortárs Csokonai, akit könnyedsége miatt Berzsenyi megvetett („az ízlésre nézve nagy Rontó Pál", írja róla), hiába van a nyelvújítás előtt, versei közvetlenek, s a mai napig képesek érzelmek generálására. Meghökkentő, hogy az amúgy nem különösebben művelt, bár latinul és németül jól tudó, a klasszikus auktorokat olvasó Berzsenyi, aki valódi földhöz, gyakorlati munkához van fércelve, mennyire elvi alapokon próbálja felépíteni az életművet, s hogy az elviségnek végül mennyire csak a művi része jut érvényre.

Amikor tízévesen verseket kezdtem írni, valahogy úgy lajstromoztam a költői témákat, amelyekről egy költőnek mindenképp írnia kell, hogy szerelem-barátság, haza-nép, költészet-művészet, életbölcselet-elmúlás. Berzsenyi életműve ezeket a klasszikus költői témákat hozza. De mintha minden témában csak egy-egy igazán erős költeménye volna, a többi mutánsa a jónak, vagy épp előkészületei, ahogyan a Magyarokhoz-verseknek az összes többi hazafias

31