Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Háy János: A rovátkolt barom (Berzsenyi Dániel)

nincs benne számunkra valóságos művészi mozgás, az évek során kifújta belőlük a Zephyr vagy Boreas. Ahogyan szél és orkán tépi meg a versek életfilozófiáját is. Az életigenlés, öröm dicsérete, az élet alakulásának elfogadása, az idővel, s persze a halállal való megbékélés klasszikus sztoikus közhelyeit találjuk a versekben (pl. Életfilozófia), alig van, vagy inkább nincs önálló gondolat, amit persze nem sérelmezhetünk egy költő esetében, ám a gondolatok megfogalmazását, elevenné tételét igen. A rímek kerülése és a saját élmény kívülrekesztése megfosztják a szövegeket a tetszetősségtől, érzelmi erőtől, ami Berzsenyinek célja volt, ám az így felépülő versmondatok és költői képek újszerű érzékelések híján puszta illusztrációi lesznek az ismert gondolatnak. Nem kapjuk fel a fejünket, vagy csak nagyon ritkán, amikor néha tán véletlenül átélhető érzelmi erő és élményszerűség csúszik a szövegbe. „Elröpültél már, szeretett ifjúság! / Eljön a sok baj, és jő a sok aggság. / A vidám orcát halovány hidegség /, Váltja fel gyorsan, s követ a betegség" (Az ifjúsághoz).

Az avultságnak csak részben oka, hogy olyan referenciális utalásrendszert használ (római-görög mitológia), amit a mai olvasó már nem tud értelmezni, ennél nagyobb probléma az élményszerűség hiánya, valamint, hogy olyan morális elviséget rendel a művészethez, ami épp a valós művészi energiákat öli meg, s futtatja a szöveget az ideológiába. Berzsenyi elvi alapon írt verseket, Horatius Ars poeticájából eredeztethető esztétikájában, a szép egyben erkölcsi jó is, s a poézis legfőbb feladata, hogy hasznos legyen. „Kötelessége a poétának, az életnek bajait könnyíteni, az embert a maga sorsával megbékéltetni" (Előtanulmányok a Poétái harmonistikához). A poéta „minden műveiben a szépet hasznossal és az egész poézist az emberiség javára néző célirányossággal párosítani tudja" (Poétái harmonistika). A hasznosság és cél az ő esetében a nemzet felemelése, az ész dicsérete, a műveltség terjesztése, a magyar virtus, vagyis a kiváló erkölcsök visszaerősítése. A számtalan arisztokratának ajánlott, és arisztokratákat dicsőítő vers (Gróf Festetics Lászlóhoz, Gróf Teleki Lászlóhoz, Báró Prónay Sándorhoz, Elégia Gróf Festetics György hamvaira, Gróf Mailáth Jánoshoz, hogy csak a legfontosabbakat említsük) például még véletlenül sem korrumpálási céllal született, bezsebelni a vers fejében némi alamizsnát, hisz a célszemélyeket nem ismeri, s ha mégis összetalálkozik valamelyikkel, mint Festetics gróffal, ez inkább zavarba hozza, mintsem felvillanyozná. „Én mindenkor boszonkodom, mikor igen nagy urat látok, vagy ha nem boszonkodom is, legalább nem örülök, mert én vagy csak magammal, vagy magamhoz hasonlóval szeretek lenni", írja Kazinczynak. A főurak megéneklésének erkölcsi nevelő szándéka van, a nemzet elé állítani olyan példákat, afféle szobrokat, amelyeket követni érdemes, már ha az ember el tudja képzelni, hogy a nemzet egy szobrot követ. Ebben az időben polgárság híján csak az arisztokrácia emelhető posztamensre, s Berzsenyi idegenkedése ellenére, ami feltehetőleg a félénkségéből fakad, mint minden középnemes, ezeket a nagyságokat csodálja. Néha túl is lő a célon. Széchenyi lovas sikerének megéneklésére („Oh, énekeld őt, a diadal fiát! / Eurus szülte lován mint viva, nyerve díjt", Gróf Mailáth Jánoshoz) az érintett ekként reagál: „Én ezeket, ti a lovak tenyésztését, versenyfutást, stb. minden erővel le akarom vonni az egekből."

A rendi felkelés, a katonatábor, a Napóleon ellen szerveződő hadak megéneklésének is hasonló a célja. Elénk állítani a nemzet daliáit. A dicsőítő versek,

30