Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Háy János: A rovátkolt barom (Berzsenyi Dániel)

tél, az Osztályrészem) már készen is vannak. A legenda szerint Kis meglátogatja komáját, aki zavartan becsúsztat a fiókba néhány versszerű irományt. Mi az ott komám? - kérdezi Kis. A, semmi, mondja Berzsenyi, csak így írogatok, írogatok, mikor már megszámoltam, hogy hány tehenem van. Miket írogatsz, komám? Hát a magyar irodalom legszebb verseit, mondta Berzsenyi. De azért remélem, nemcsak szépek, hanem hasznosak is, kérdezte a költői öntudat erejétől egyáltalán nem meglepett kolléga. Hát persze, mondta Berzsenyi, csak annak van értelme, ami hasznos is. Akkor megmutatnám azokat literatúránk legfőbb királyának. Kazinczy Ferencnek. Tedd azt, komám, mert azt a királyt én majdnem annyira becsülöm, mint a bécsi koronásat.

így hát Kis révén a versmutatványok Kazinczyhoz kerültek, a kor irodalmi diktátorához, akinek nincs kisebb ambíciója, mint a vezérlete alatt megszervezni a magyar irodalmat, valamint modernizálni a magyar nyelvet. Ma el sem tudjuk képzelni, hogy mekkora hatalom volt az 1803-ban, hat és fél év börtön után hazatérő Kazinczy. Költői nagyság, akinek ma már egyetlen sorát sem ismerjük, s persze a szemét minden kulturális mozgáson rajta tartó uralkodó. Minden tőle függött, s ezt a hatalmat a kor legkiválóbbjai (Kölcsey Ferenc, Szemere Pál, Vitkovics Mihály, Döbrentei Gábor) védték és erősítették. Kazinczy lelkesen, rajongva dicséri a költőt, ám egy későbbi levelében ortográfiái, esztétikai és nyelvi változtatásokat javasol, hogy a maga beszédmódjához törje a szertelen alkotót.

Berzsenyi a dicsérő levéltől: „én nem tudom, mit csudáljak inkább a mi új barátunkban, a szép, noha néhol hibás magyarságot-e, vagy a poétái bátor és harsogó ömlödözést", e levéltől elkábulva építgeti tovább a verseket, ám még ekkor sem tud közönség elé lépni, hisz nincs benne megmutatkozási ambíció, szorongó, zárkózott alkat, de nincs is fórum, ahol mindezt megtehetné. Az irodalmi működés még csak csírájában van meg, színtere leginkább a levelezés, a versek másolatokban terjednek, s az alkotótársakon kívül alig számíthat a kor költője közönségre. Mindez nem akadályozza Berzsenyit abban, hogy halálosan komolyan gondolja, amit csinál. Horatius a minta, az ő életművét követi, sokszor motívumszinten is. Szokás őt a magyar Horácnak nevezni, de mégsem tekinthetjük epigonnak, bár számtalan versében Horatiuson túl is felfedezhetünk mintaadó szerzőket, verseket. Az eredetiségeszmény, amit a modern kor hozott, feltehetőleg egészen mást jelentett néhány száz évvel ezelőtt. A másoktól elvenni anyagot nem számított lopásnak, sőt, inkább a gondosság, olvasottság, figyelem bizonyítéka volt. A zsenit az teszi felismerhetővé, írja Kazinczynak, „hogy mindenben egyaránt nagy; mindenben mester; mindenben eredeti és teremtő". Ma mégis Berzsenyi költészete kapcsán originalitás deficitet él meg az olvasó, s úgy bolyong ezekben a szövegekben, ahogyan nagy galériák 18-19. századi termeiben, ahol az antik kor és a mitológia imitálásával találkozunk. Mitológiai jelenetek római, vagy épp görög romok előtt. A festményekre könnyedén legyint a látogató, és átsuhan az unalmas termeken, de az írott tradícióhoz valahogy nem merünk ilyen nagyvonalúan viszonyulni, azt hisszük, hogy érdemes verseket teletűzdelni lábjegyzetekkel, ahogyan minden Berzsenyi-kötetben manapság van, s akkor megszólal az a tudás, az az érzelmi és szellemi energia, ami a költeményekbe bele van tekerve, de nem szólal meg. Berzsenyi költészetének túlnyomó többsége csak mint régiség értelmezhető,

29