Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Háy János: A rovátkolt barom (Berzsenyi Dániel)
hol tudni, de leginkább nem tudni, hogy kik voltak, ha tényleg voltak. Formailag igyekvő, de tartalmilag többnyire rossz versek halma ez, mert alig-alig találni élmény szerűséget mögöttük, jobbára testetlen műviséget él meg az olvasó, szerelem helyett édeskés emlékekkel találkozik, a szerelemről való okoskodással, moralizálással, epekedéssel („Régen sóhajt utánad i Szívem kegyes leányzó", Egy leánykához) vagy a szerelem dicsőítésével. „Mi a földi élet s minden ragyogványa / Nélküled oh, boldog szerelem érzése?", teszi fel a kérdést, s hát neki tényleg semmi, hiszen meggyőződése, hogy minden életerő valójában a szerelemből fakad. Itt-ott mégis találunk őszinte és pontos strófát például a Venushoz címűben a vágy erejéről. „Amor tőrei égetnek, / Lobog minden csepp vérem, / Fájdalmaim eltemetnek, / Ha tárgyam el nem érem Másutt fel lehet lelni a szerelemről való lemondás élményét, s a házasság regulájának való behódolás tragédiáját. „Ah, így játszik az ég velünk! / Szívünk ösztöneit fájdalom oltja el. / Akit lelked epedve kér, / Attól messze szakaszt, hogy soha el ne érd: / Akit félve kerülsz, utálsz, / Annak jégkebelén hervad el életed" (Az első szerelem). Itt-ott sejteni lehet, hogy ez a heves vérmérsékletű férfi testi kalandokon ment keresztül. „Lihegnek már dagadoznak / Melled hattyúhalmai", írja a Lilihez című versben, felcsigázva még egy kamasz figyelmét is, de a vers végül mégsem a testiség további ecsetelését hozza, hanem a szerelemről való erkölcsi szólamokat. Valójában e versekben nem, vagy alig találunk olyan érzést és élményt, ami átélhetővé, megélhetővé teszi számunkra, mint olvasók számára a szerelmet. Szentimentális hevületet érzünk, ami a kor divatos megszólalása volt, aminek jelenléte valamilyen formában végig ott van Berzsenyi költészetében, s menti ki néha a verseket a klasszicizmus merevségéből. Az antik szerzőkön túl Matthisson (1761-1831) és Gessner (1730-1788), e két divatos német költő van rá hatással. Témát, képeket, megszólalási módokat les el attól a két alkotótól, akik a maguk korának divatszerzői voltak, ám mára már csak a német szakosok hallottak felőlük, s nem feltétlenül jót. Ebből is látszik, milyen törékeny minden kor önértékelése. A nagy kulturális mozgások peremén élő népek pedig, úgy tűnik, a divathullámokat kapják el, s arra reagálnak. A magyar irodalom lépéshátránya sem pusztán abból fakad, hogy nem voltak igazán nagy, autentikus tehetségek, akik minden külső hatás ellenére önálló művészi világot tudtak volna kiépíteni, hanem hogy e tehetségek olyan társadalmi keretrendszerben dolgoztak, amely keret messze le volt csúszva az élvonalról, s hogy a követett minták mindig a legnépszerűbb külhoni szerzők voltak, hisz azok tudták és tudják a mai napig gáttalan átlépni az országhatárt. Vakvágány a szerelem, mondhatnánk, holott a Berzsenyi-költészet titkos motorja a szerelmi érzés, a hamarosan beinduló hazafias ódák, bukolikus elégiák is szerelemből fakadnak, a szerelem van transzponálva a hazaszeretet mögé, és a szerelem van transzponálva az élet elmúlásán siránkozó versek mögé, s mikor ez a szerelem elhal, mindennemű költészet elhal szerzőnkben. S ez az elhaltság felnőtt életének nagyobbik szakasza. Berzsenyi alig él nyilvánosan költőként. Amikor 1808-ban verseit megmutatja Kis Jánosnak, a kor egyik ismert költőjének, aki amúgy egyik gyerekének keresztapja, s az általa egyedül ismert irodalmi ember, már tíz éve fabrikálja a verseket, s a legtöbb, a 137-ből 77, köztük a legismertebbek (Magyarokhoz, Búcsúzás Kemenes-Alj ától, A közelítő 28
