Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Márton László: Régi német mint mai magyar (A költészetről és a fordítói munkafolyamatról)

Az a magyar közreadó, akinek eszébe jutott ez a megoldás, nem én voltam, hanem Keresztury Dezső. Az ő 1961-es válogatása a teljes versanyagnak nagyjából egyharmadát tartalmazza, az autofikciós állításokból kikövetkeztethető időrendben. Ciklusok nincsenek az ő Walther-kötetében, de erre a terjedelem miatt nem is lett volna szükség. Én viszont nem mondhattam le a ciklusokról, mert ezek nélkül az életmű nem volna áttekinthető.

Eljárásom röviden így írható le: Keresztury Dezső hármas kötetbeosztására kisebb-nagyobb módosításokkal adaptáltam Günther Schweikle ciklusbeosztását.

A módosítások a beszólások esetében kisebbek, a dalok esetében nagyobbak.

A beszólások csoportosítása viszonylag egyszerű: meg kell keresni a metri- kailag együvé tartozó strófákat, és meg kell állapítani a sorrendjüket, lehetőleg egymás mellé illesztve a tartalmilag összetartozókat. Címet kell adni nekik, lehetőleg egy uralkodóról vagy fejedelemről. Egyáltalán nem baj, ha a „Bogeni strófák" tizenhét verséből csak az első kettő szól Katzenellebogen grófjáról, vagy ha Lipót bécsi herceg nemcsak a „Lipót-strófákban" bukkan fel: a cím és a ciklusbeosztás így is működik. Ha módosítást láttam szükségesnek, az vagy a cikluson belüli sorrendet, vagy a ciklusok egymás közti sorrendjét érinti. Megszüntettem a Schweikle által elkülönített „Unmutston-Varianten" („haragvó strófa-variánsok") ciklust: egy strófát a haragvókhoz csatoltam, egyet a vitatható szerzőség miatt eldobtam, a Mária-ciklust pedig összefüggő négystrófás versként beillesztettem a vallásos költemények közé.

Több gondot okoz, és nehezebben megoldható a dalok csoportosítása. Nem kerülhető el, hogy jókora átfedések legyenek. Elnézve Günther Schweikle javaslatait, látszik, hogy rengeteget kínlódott, miközben igyekezett megfelelni az elébe tornyosuló para- és architextuális követelményeknek. Érthetőbben fogalmazva: iparkodott olyan cikluscímeket kitalálni, amelyek egyrészt szakszerűek, másrészt össze is tartják a hozzájuk rendelt költeményeket. Igen ám, de rég elmúlt a XIX. század, amikor az ilyen próbálkozásokat esztétikai értelemben még úgy-ahogy meg lehetett úszni. (Lásd a Goethe-versek összkiadásának ma is élő cikluscímeit.) Ilyen cikluscímeket olvasunk Walther dalainak Schweikle-féle kiadásában: „Tradicionális Minne-dalok", „Spruch-tematikájú Minne-dalok", „Paródiák, interakciók", „Specifikus műfajok", „A Hoher Sang sémájába nem illeszkedő művek" és így tovább. Az ilyen címek a nem szaktudós olvasóban nem ébresztenek sem érdeklődést, sem bizalmat.

Mégis elismerés illeti Walther minden olyan közreadóját, aki észlelte az életművel összefüggő csoportosítási problémát, és a maga módján igyekezett megoldást találni rá. Ha meg akarjuk szólítani a germanisztikán kívüli olvasókat is, nem elegendő hozzáférhetővé tenni Walther fellelhető verseit, hanem életművé is kell formálni őket.

Ezen a ponton vetődik fel a Walther értő befogadásával kapcsolatos döntő kérdés: miért van ez így? Miért van szükség teljes egésznek érződő, esztétikai értelemben lezárt életműre?

A válasznak, úgy hiszem, két része van.

Egyrészt egy olyan jelentős költő, mint Walther esetében az életmű egészén belül lehet a versek közti erőteret meggyőző módon kialakítani. Egy antoló12