Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Márton László: Régi német mint mai magyar (A költészetről és a fordítói munkafolyamatról)

kijelentése bivalyerős („under frouwen sint unwip"), az iménti magyar mondat pedig halvány. Végül egy fonematikus megoldás, a „»na ne!« nő" mellett döntöttem. Szintén fonematikus változtatással adtam vissza Walther másik pejoratív leleményét, az „unminne" szót, amely a ,szerelem' ellentéte, és erre magyarul még fosztóképző sincs. (A pejoratív jelzők - hamis, csalárd, korcs, fattyú szerelem - ezúttal nem sokat segítenek.) A „szerelem" ellentéte Walther magyarul szóló versében végül a „szaralom" lett. Csúful hangzik, de legalább kifejezi az eredeti szó drasztikumát és indulathordozó jellegét.

Ugyancsak szubjektív intuícióra van szükség Walther egy-egy költői ötletének rekonstrukciójához is. A Hildegunda-versben nyilvánvaló a Waltharius-énekre tett utalás, de már a Si wunder wol gemachet wip kezdetű vers esetében (L 53,25) a fordítónak kell eldöntenie, vajon Isten teremtette-e a nőt ilyen remekké, vagy a költő „csinálta meg". A hajnali dal átültetésekor szintén a fordító döntésétől (ha úgy tetszik, a szcenikai elemzés fontosságától) függ, hogy a lovag és az úrnője csak sóhajtozik-e az elválás keserve miatt, vagy közben le is nyomnak három numerát. És akkor még mindig nem léptünk túl a középfelnémet szavak poliszémiáján.

*

Más jellegű - látszólag csekély, valójában el nem hanyagolható - gondot okoz a versek megjelölése és központozása. A középkori kéziratokban Walther egy- és többstrófás verseinek nincs címük. Ha a modern német vagy más nyelvű kiadásokban a Walther-versnek címe van, az a közreadó vagy a fordító leleménye. Én Walther verseit a kezdősorral jelölöm. A kezdősor címszerű kiemelése redundáns ugyan, de nélkülözhetetlen kelléke a versélménynek. (A szakirodalomban többnyire a Lachmann-féle számozással utalnak Walther verseire, ám ez a kívülállókat inkább elriasztja az olvasástól.) A legismertebb verseket vagy címszerű jelöléssel (például Elégia), vagy a közismert motívum felidézésével (például „hársfa-vers", „Palesztina-dal"), vagy műfaji besorolással emlegetem (például „Szekvencia").

A Walther-kéziratokban nincs modern értelemben vett központozás. Ha a strófa elején álló színes majuszkulát nagy kezdőbetűnek, a lezáró díszítményt pedig pontnak fogjuk fel, akkor minden strófát egy-egy mondatként érzékelhetünk. Minthogy azonban Walther strófái viszonylag hosszúak, és a versszöveg megértéséhez gyakran szükség van belső tagolásra is, nem mondhattam le a kérdő- és a felkiáltójel használatáról. Ezeket, legalábbis a Walther-fordításokban, szükséges rossznak tekintem.

Bonyolult kérdés Walther műveinek verstana, már csak azért is, mert korabeli szabálygyűjtemény nem maradt fenn. A verseket hangszeres kísérettel, énekelve vagy recitálva adták elő, de hogy ez miképpen hangzott, nem tudjuk. (Ettől függetlenül vannak kiváló középfelnémet zenei hangfelvételek, de ezek a modern zeneszerzők és előadóművészek leleményét dicsérik.) Igazából még azt sem tudjuk pontosan, hogyan ejtették ki a ma már csak írott, nyomtatott formában létező szövegeket. Annyi biztos, hogy a középfelnémet nyelvben (nem úgy, mint a mai németben) léteztek rövid nyílt szótagok, így a verselésben érvényesülhetett a hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozása. Azt viszont nem tudjuk,

9