Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Rónay László: A klasszicista ideál (Sipos Lajos: Modernitások, alkotók, párbeszédek)
kutatók iránt tanúsított nyitottságával sokszorosan rászolgált. Bizonyos mértékig neki is része volt az Irodalomtudományi Intézet modern törekvéseket befogadó, s ezzel a marxista irodalomszemlélet egyeduralmát kikezdő működésének kialakításában és védelmében. Az irodalom függetlenségének ideálja Sipos Lajos számára is meghatározó, ezért is írt monográfiát Berda Józsefről, aki sosem hajlongott politikai hatalmasságok előtt, inkább magányosan, szeretetre szomjasan ődöngött a világban. A róla írt kritikában, amelyben monográfiája néhány fontos gondolatát is előlegezte a szerző, joggal és szerencsésen idézte a költő 1929-ben írt Önarcképét: Idegen ő és mégis ismerős, ődöng a város uccáin, keres valakit, Valakit, aki szereti őt, de senkit sem talál csak töprengő önmagát, - s most fél, nagyon fél szegény, apját-anyját elvesztette és azóta fakadt mosollyal bolyong a világban... Nem mellékes mozzanat Sipos Lajos Berdához fordulásában, hogy vonzódik az elfeledett értékek iránt (sajnos a vagabund költő is ezek számát szaporítja, és még inkább sajnálatos, hogy nála talán jelentősebbekkel együtt szorítják a 20. század magyar irodalmának margójára), másrészt igazi lokálpatriótaként törekszik Újpest kulturális kincseinek feltárására. Az irodalmi irányzatok, áramlatok, gyakran egyes korosztályok is egy-egy folyóirat körül találnak otthonukra. Minél kevesebb folyóirat jelenik meg, annál belterjesebb az irodalom. Ha a 20. század legfontosabb folyóiratait vesszük számba, s a modern magyar irodalom legjelentősebb orgánumait keressük, a Nyugat mellett is nyilván találunk olyanokat, amelyek mecénásaik és szerkesztőik szellemében válaszokat kerestek a kor fontos művészeti kérdéseire. A Sipos Lajos által joggal méltatott Magyar Szemle szélesebb körben merített a korjelenségekből, a kultúra mellett a történelem és a gazdaság kérdéseit is mértékadó tanulmányokban világította meg, abban a nemes konzervatív szellemben, amelyet Szekfű Gyula képviselt történeti íróként. A másik jelentős folyóirat, a Napkelet kivált azokban az években lett „a Nyugat előszobája", amikor Kállay Miklós gondozta, ízléséről, szerepéről jó néhány magyar és világirodalmi tanulmánya ismeretében írtam (azóta megtudhattam egyik kedves tanítványom jóvoltából, hogy elhallgattatása után Balatonfüreden élt, az ottani temetőben nyugszik). Irodalomérzéke, a tehetségek iránt tanúsított nyitottsága Osvát Ernőére emlékeztet, az a különbség közöttük, hogy a Nyugat irányítójával ellentétben gazdag életművet hagyott hátra, amelyből érdemes volna alapos válogatást kiadni. Míg a Napkelet alapítója, első főszerkesztője, Tormay Cécile politikai vonzalmait követte műveiben (s ezeknek rendelte alá a folyóiratot is), Kállay számára az irodalmi minőség lett a meghatározó, s ez tette igazán jelentőssé a folyóiratot. (Mint ahogy Kállay tanulmányértékű szemléi emelték a katolikus napilapok irodalmi mellékleteit is. A Nemzeti Újságban közölt írásai is felfedezésre érdemesek.) Sipos Lajos itt közölt tanulmányai, az íróról megjelent könyve és szövegkiadásai ugyancsak bizonyítják, mennyire jelentős benyomásokat adott számára Tamási Áron. Az Irodalomtörténeti Társaság vezetőjeként is sokat tett emléke méltó megőrzéséért (igaz, nem csak az övéért, hiszen az volt a célja, hogy mindenütt eleven legyen a helyi és orszá125
