Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 6. szám - Rónay László: A klasszicista ideál (Sipos Lajos: Modernitások, alkotók, párbeszédek)

gos irodalom értékeinek megbecsülése és kultusza). Itt közölt írásai, másokkal egyetemben, egy-egy későbbi monográfia vagy nagyobb terjedelmű tanulmányának előkészítői.

A Nyugat harmadik nemzedékének költői közül teljes joggal a tüneményes Weöres Sándor áll szerzőnk szívéhez legközelebb. Talán nem merészség föltételeznünk, hogy szívesen szánt volna könyvet is neki, ha nem tárta volna föl világát Kenyeres Zoltán, akitől az író legteljesebb, leghitelesebb jellemzését kaptuk. Sipos Lajos hát Kenyeres monográfiájáról írt alapos méltatást. Weöres valóban kimeríthetetlen kincsesbánya, hiszen amint önmagáról írta: „az emberfölötti szféra felé fordulva élt", ami lehetővé tette, hogy olyan összefüggéseket ábrázoljon, amelyek előttünk rejtve maradtak. A legmodernebb fizikai felfedezésekhez nem tudok hozzászólni, kedves barátom, Beleznay Ferenc jóvoltából van homályos sejtelmem a fekete energiáról, a világegyetem eddig nem is sejtett tágulásáról, és a fekete lyukról, amelyben a fény elgörbül az energia hatalmas erőssége miatt. Úgy képzelem, Weöres volt az a költő, aki ezt a fényt megpróbálta kiegyenesíteni, s már kora ifjúságában a transzcendens távlatok felé fordult, mint azok a csillagászati berendezések, amelyek a légkör zavaró tényezőit kikapcsolva tájékoztatnak a világegyetemben játszódó jelenségekről. A filozófia-esztétika szakra átiratkozott költő szokatlan és egyedi látásmódját teljesen szokatlan szemléletű és formájú disszertációja is jelezte. Bizonyára meglepte A filozófia történetét író Flalasy-Nagy Józsefet, aki felismerte a szokatlan úton járó tehetséget, és elfogadta disszertációját.

Az autobiografikus emlékezet határai című ciklusban örvendező meglepetést szerez a Pályám emlékezetéről, Kazinczy művéről írt elemzése, mely egyben pompás nyitánya a tanulmányoknak. Az szinte természetes, hogy a Nyugat és Babits életművének kutatója Gyergyai Alberttel is foglalkozik. Gyergyai fontos szereplője volt a folyóiratnak, az újabb francia irodalmat értő figyelemmel követte, és rendszeresen beszámolt élményeiről (könyve ma is tanulságos, élvezetes olvasmány). A másik francia vonzalmú tudós, Eckhardt Sándor nem annyira esszéstílusával hatott, ő igazi tudós, remek tanár volt, Gyergyai vele ellentétben finomságával és eleganciával szerzett hódolókat a francia kultúrának, fordítóként pedig kivételes érdemei vannak például Proust-tolmácsolásával. Önéletírásai sorozatában - amint Sipos Lajos találóan írja - „[...] visszatérve a pályakezdés szépírói ambíciójához, most egy lendületben azonos írói szándékkal, önkéntelenül is homogén poétikai gondolkodással teremt újjá a megélt életéhez hasonló életet, középpontba helyezve a sorsát és személyiségét, az emberi sorsot és a személyiséget befolyásoló momentumokat, a retrospekciót megszakítva a megírás idején születő reflexiókkal, az emlékezésben akaratlanul is felbukkanó analógiákkal, kedves szerzőitől: Flaubert-től, Prousttól, Dosztojevszkijtől és másoktól való párhuzamokkal”. Az önéletírás végül — az utolsó részét gondozó Szávai János jóvoltából - trilógiává kerekedett. Az irodalomértő számára a különböző nézőpontok alapján írt önéletrajz mellett különösen érdekesek azok a lapok, amelyeken Lukács György húga családjában töltött nevelői éveit idézi vissza, s Thomas Mannról, Riedl Frigyesről és Horváth Jánosról rajzol beleérző képet. Szemérmesen rejtegetett költői tehetségének és vonzalmának megnyilvánulásairól is hiteles megfigyeléseket ír Sipos Lajos: „Ezeket az írásokat egyetlen dolog kapcsolja össze. A mondatalkotás módja. Gyergyai Albert munkáit ugyanis, még a Világirodalmi lexikonban megjelent szócikkeit is, a körmondatos szerkesztés jellemzi. Nem klasszikus vagy barokk, vagy romantikus vagy szecessziós körmondatok ezek, hanem olyan nyelvi egységek, melyeknek logikai és ritmikus ívük van. Ennek az ívnek a felépítésében jól elkülöníthetők az alakzatok: az ismétlés, az ellentét, a párhuzam, az aszindeton, a poliszindeton, az izókolon és a halmozás."

Ez az egyetlen megfigyelés is hitelesen jellemzi Sipos Lajos módszerét, a pontosságot, a felfedező örömét és fogékonyságát, amely nemcsak a tudós és a műbíráló, hanem a tanárnak is az ifjúság lázas élményét kínálja. Egységes, szép kötet, érdemes követnünk szerzőjét felfedező útjain. (Savaria University Press. Szombathely - 2016)

126