Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Füzi László: A világ változása (II. rész)
Ady a Csokonai Vitéz Mihály című versében visszafordult Csokonaihoz, s más visszafordulásokról is tudunk, ezek azonban nem növelik az utókorba vetett hitünket. Ady írta: „'Akarok egy valakit látni, / Aki szebben hal, hogyha hal, / Aki a fajtáját átkozta / S aki magyar volt, nagy magyar.’ H 'Egy századdal előbbre lássak / S lássam, aki engem idéz. / Szomorú sarjamat hadd lássam, / Aki ismét Vitéz, Vitéz.' H S amikor a hajnal széthar- sant, / Rongyos mécsese lánginál / Furcsát látott s szomorún halt meg / Csokonai Vitéz Mihály." 13. Most, mai énemmel, gondolkodásommal lépek bele az akkori önmagámmal foglalkozó írásba. Tegnap este az eltett folyóiratszámok közül elővettem egyet, a Kalligram kettőezer májusi számát, a szám egésze a száz éve született Márai Sándorral foglalkozott. Az összeállításra nem emlékeztem, magára a számra sem, a benne lévő képekre sem, tizenöt év távlatából már nem élt bennem ebből a számból semmi. Számos könyv, folyóiratszám fizikailag is él bennem a tipográfiáját, a képanyagát tekintve is, erre a számra viszont nem emlékeztem. Míg lapozgattam, és mintegy újraolvastam, újra olvasója és új olvasója lettem egy régi számnak, merthogy a rengeteg más szöveg eltüntette az emlékezetemből ennek a számnak az írásait és képeit, állandóan azt mondtam, ezt ma így már nem lehetne összeszedni, megszerkeszteni. Az írásokból sugárzik a friss élmény, a megismerés és a szembenézés öröme, az olvasás tapasztalata. Ez az, amivel ma már egyre ritkábban találkozunk. Szakemberek vannak még, de olyan írók, akik a maguk Márai-élményéről beszélnének örömmel és boldogsággal, nem túlzás ez a kifejezés, egyre ritkábban találtatnak... Ahogy ezt a Márai-számot nem lehetne ma úgy összeállítani, ahogy azt tizenöt évvel ezelőtt Hizsnyai Zoltánék megtették, a magyar irodalmi folyóiratok számos emlékezetes összeállítását sem lehetne ma már összerakni. Az irodalom mint közös tapasztalat eltűnik az életünkből. Az említett Kalligram-szám három fontos tanulmányából másolok ide néhány mondatot. Fried István írta: „A Márai-életmű 1989-ben érkezett el az új periódusba. Immár szabadon folytatódhatott a recepció, megkezdődhetett az életmű filológiai feldolgozása, anyaggyűjtés és esztétikai értékelés, kontextusba helyezés és szembesítés. A munka elején vagyunk, ám Márainak egy 1929-es megállapítását talán alkalmazhatjuk szerzőjére: »jó regény az, amit az ember közvetlenül elolvasás után egy kis ideig tovább csinál még magában...« Mi mást tehetne, tesz az értelmezések további hosszú sora?"* A tudós szerzőnek ez a reménye sajnos nem valósult meg. Tandori Dezsőnél olvastam, Örley István Máraival foglalkozó kritikája kapcsán: „Örley gyémántvágó kése alatt Márai mintha üvegnél ezerszer nemesebb anyagnak bizonyulna, de az sarjadt őskőzeti tökély híján való. "** Kemény, s talán a Márai-életmű értékét pontosan jelző mondat, de vajon az érték csökkenti-e a sors súlyát, kérdezem, nem csak magamtól. Grendel Lajos is keményen fogalmazott: „Négy évtizedes karanténba zártsága után Márai Sándor itthoni rehabilitációja megtörtént már, igazi újrafelfedezése azonban várat még magára. 20. századi klasszikusaink közül regényei nem inspirálják úgy a kortárs magyar prózát, ahogy Kosztolányi Dezső 73
