Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Füzi László: A világ változása (II. rész)
védharcait vívtam. Az Egy polgár vallomásait, amelyet Babits Halálfiai mellett a legjobb magyar regények közé sorolnék, azzal a tudattal olvastam, hogy az a típusú polgár többé nem létezik. Teljesen ismeretlen volt számomra Márai polgára. A faluvégről a plebejusi szocializmust hoztam magammal, nyilvánvaló, hogy a polgár eszményét szkeptikusan fogadtam. Manapság is ezek a dilemmák kínoznak, mert bár a polgárról tűnődöm, kénytelen vagyok belátni, hogy környezetemben továbbra sem létezik független, önérzetes, saját erejére támaszkodó polgári réteg. ... Letűnt a polgárság kora, de helyébe nem lépett semmi más. A polgár helyén sötét űr keletkezett, amely mindannyiunkat felzabál. Vajon újjászületik-e a polgár, kérdeztem Márait lapozgatva. A berlini fal ledöntése után reménykedtem, ellenben manapság egyre nagyobb a kételyem. Vajon mit jelent a 21. században polgárnak lenni Kelet-Közép-Európában? Előveszem a régi naplójegyzeteimet. A hetvenes években írottakat sehol sem közöltem, maradjanak ismeretlenek továbbra is. Sorra veszem a későbbieket. Éppen rám szakadt a háború, elvesztettem a munkahelyemet, és az utcára kerültem. Miféle polgár? A nagy felfordulás hatására úgy döntöttem, hogy az újabb naplójegyzeteket nyilvánosságra hozom. Az 1990/91-es naplójegyzeteket a belgrádi Borbában közöltem, mert az volt az egyetlen hely, ahol akkoriban szabadon meg lehetett jelenni. Ezek a jegyzetek könyv formában is megjelentek a budapesti T-Twins kiadásában (Wittgenstein szövőszéke, 1995). Aztán hosszabb szünet következik. Kétezer áprilisában újra belekezdtem a naplóírásba. Talán azért, mert bíztam benne, hogy a polgárnak van esélye? Vagy pedig, miként azt az első bejegyzések is bizonyítják, rádöbbentem, hogy nincs esély, és nem is lesz. Ezért maradt a napló, amely számomra a szabadság egyre kisebb körét jelentette. "* * Végei László: Naplójegyzetek Móráiról, Forrás, 2014. július-augusztus, 171-172. 12. Annyi mindennel együtt a mindent átformáló korváltásban az utókor, vagy inkább az utókor reménye is eltűnt. Nem tudom, a valamikori nagy írók, akikre ma hivatkozunk, hittek-e az őket elismerő utókorban, avagy a magunk reményét, s így önmagunk igazolását vetítjük vissza más korokba. Ma, ez látszik a kormozgásokból, a kánonképzésekből, mindenből, ha valaki nem fogadtatja el magát a saját korában, akkor később sem fogadják el, a későbbi korok nem fordulnak majd vissza senkiért, mondom. Csokonai szépen, sokat idézhetően szépen és reményt keltőén írta Magyar! hajnal hasad! című versében: „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, / S benne a huszadik századot képzelte”, azaz úgy remélte, hogy majd a huszadik században érteni fogják a gondolkodását. Hasonló elképzelések mutatkoznak meg a Dr. Földi sírhalma felett című versében, bér kevésbé sűrített formában: „Mégis beesetten puszta bogács fedi / Hadház homokján szent tetemid helyét, / Még sincs, ki lantján a Dunához / így keseregne: Kimúla Földi! Nincsen! De nyúgodj e ligetek megett, / Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így / Bánik hazám, bár drága vérem / Érte foly, érte fogy, érte hűl meg. II Lesz még az a kor, melybe felettem is / Egy hív magyarnak lantja zokogni fog. / S ezt mondja népünk: / Óh, miért nem / Éltek ez emberi századunkban?!" 72
