Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Füzi László: A világ változása (II. rész)
A jelen irodalma is jobban érdekelt a régebbi korok irodalmánál. Most nem a klasszikusokról beszélek, a klasszikusok az utókoruknak többet mutatnak meg önmagukból, mint amennyit saját koruk érthetett belőlük, hanem a klasszikusokat körülvevő irodalomról. Ha irodalomtörténész lettem volna, azaz ha irodalomtörténész lett volna belőlem, akkor azt mutattam volna meg, hogy egy nagy költő vagy író miképpen kötődött a korához, valójában ez az, amit a magunk idejéből, az utókor idejéből nem láthatunk, mondom. Kutatás helyett olvastam, időnként elővettem egy-egy dokumentumot, igyekeztem megszólaltatni, talán egy-két összefüggést is sikerült megmutatnom a segítségükkel, többre nem is törekedtem. Most a magam életén gondolkodom, s azon, amit a korból ezen az életen keresztül láttam. Nem veszem elő a régi újságokat, jegyzeteket sem készítettem, naplót, úgy, ahogy azt régen értették, a történések rögzítésére, megörökítésére szolgáló naplót soha nem írtam, így azt sem tudom elővenni, legföljebb régi olvasmányaimat idézem fel, időnként pedig az adott időszakban megjelent írásaimhoz fordulok segítségért. Amit most írok, a múltról szól, de a mához kötődik, mondom. Mai énemmel próbálom megérteni azt, ami a múltban történt velem. 5. Nem tudjuk, hogy mi történt velünk nyolcvankilencben, írtam az előbb. Valóban nem tudjuk, hogyan éltük az életünket, miközben megtörténtek velünk azok a történések, amelyek közül egynéhány a történelemkönyvekbe is bekerült, mondom most, de arra, hogy miképpen éltük akkor az életünket, nagyon keveset tudok. Nyolcvannyolc telét innét nagyon sötétnek látom. Azt tudtuk, hogy Hatvani Dani elmegy a Forrástól, de azt nem tudtuk, hogy ezt követően mi történik a lappal. Azt sem tudtuk, hogy a tágabb világunkkal mi lesz, sikerül-e egyáltalán a változások közepette, merthogy változik a világ, azt éreztük, megőrizni. A mi életünket mindig egy felülről, a politika által kialakított jövőkép kísérte. Ehhez a jövőképhez nem tudtunk kapcsolódni, bár ez így nem teljesen igaz, mert igaz, hogy a közeli jövővel kapcsolatban szinte semmit nem tudtunk elfogadni belőle, a távoli, békét és földi boldogulást ígérő vízió viszont belekerült a gondolkodásunkba, még a gondolkodásunk szerkezetébe is. A közelebbi jövővel kapcsolatos derűt viszont nyolcvankilencben éltük meg először. Konkrét alapjai nem voltak ennek a derűnek, csak annyi, csak?, kérdezek vissza most, huszonöt évvel az akkori történések után, szóval csak annyi, hogy éreztük, megváltozik körülöttünk az élet. Nyolcvankilencre a korábbiaknál derűsebb időszakként emlékszem, mondom. Erre, a változások előszele által kialakuló derűre emlékszem nyolcvankilencből, minden részleten felülemelkedve gondolkodásomban ez a derű őrződik abból az évből. 64
