Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek

számomra, hogy amikor este mentem a szobámba, s nyitottam az ajtót, lengyel egyetemista cimborámat a szekrénykéje előtt térdelve találtam, előtte a szekrénykén egy szentkép. Csendesen imádkozott. Nem zavartatta magát, befejezte - úgy látszott — mindennapi imáját, majd fölkelt, eltette a szentképet, s csak akkor fordult felém és nyújtott kezet. Megható volt, s egy életre belém vésődött a kép, mint a birkenaui szégyenletes budisor.

De közben Pesten, egyetemünkön sem állt meg az élet. A menza továbbra is kedvenc helyem volt, s Liskó leivel is szorgalmasan kávézgattunk a Nárciszban. A menzával kapcsolatban adódott néhány érdekes esetem. Az egyik hónapban véletlenül - össze volt ragadva - két levél menzajegyet kaptam. Az egyiket természetesen rögtön eladtam, a másikat meg - én marha - visszavittem a Gazdasági Osztályra, gondolván, hogy valakinek hiányozni fog. Mikor beléptem, szinte föl sem néztek íróasztalaiknál az ott dolgozók, s mikor mondtam, hogy véletlenül kéthavi jegyet kaptam, s az egyiket visszahoztam, felháborító érdektelenséggel azt mondták: Jól van, tegye le az asztalra! Erre elöntött a méreg, s elkezdtem kiabálni, hogy micsoda felelőtlen eljárás ez, szégyelljék magukat! Ők is meglepődtek, de végül meg sem köszönték a dolgot. Szinte megalázva hagytam ott az irodát. A másik eset lent történt a menza éttermében. Elkeserítően egyhangú volt az ételválaszték, szinte hétről hétre ismétlődött ugyanaz a menü. Meg lehetett tippelni jó eséllyel, hogy melyik nap mi lesz a kaja. Az egyik alkalommal a tipp szerint sárgaborsó-főzeléknek kellett lennie. S többek előtt megfogadtam, hogy ha tényleg az lesz, földhöz fogom vágni. És persze - lön. Kiálltam a soromat, tányéromba megkaptam a sárgaborsót, majd a terem közepén a tányérkát jobb tenyerembe vettem, fölemeltem, és a kőre vágtam. Hatalmasat csattant. De még amilyen hatalmas lett utána a csönd! Pár pillanatra utána megdermedt minden és mindenki, majd a konyhából csörtetve szaladt oda a személyzet néhány tagja, lázasan elkezdtek csitítani, egy pillanat alatt eltüntették az ételmocskot, majd sustorgó szavak kíséretében kezembe nyomtak egy új tányért, csupa húsfeltéttel, így hát ez békésen ért véget. - De köthető a menzához - a lányokkal való ismerkedésemen túl - egy másik nagyon kedves emlékem is.

Egy szép napon mentem kifelé a Március 15. tér felé vezető ajtón, s alig hogy kiléptem, kibe ütköztem szinte testileg?! Akasztói volt szemközti szomszédunk, Turu András bácsi fiába, aki szintén Bandi névre hallgatott. Ilyen meglepetés és véletlen ritkán adódik az életben! A „hát te?" - „hát te?" - után kiderült, hogy Bandi az akkor épülő új Erzsébet hídnál dolgozik, Akasztóról egy egész munka- csoport van ott, s ő a brigádvezető. Én meg, mondtam, itt tanulok. Nemcsak a meglepetéstől, de azért is, alig tudtunk pár mondatot is váltani egymással, mert mint brigádvezetőt várták már a hídon dolgozó emberei.

Ebben az időben történt az Eötvös-kollégiumban, ahol laktunk, egy nagyon pikáns és kényes esetünk. Utassyval ekkor már nagy barátságban voltunk, bár külön utakon jártunk. Egy alkalommal Dzsó jött haza a városból, én meg otthon voltam. Dzsó a menzaéhét csillapítandó gyakran bement ilyenkor a Móricz Zsigmond körtéren lévő étkezdébe, ami általunk a Lordok Házának neveztetett. Ekkor is így történt, s miközben eszegette az egyik állópultnál a gránátoskockáját, mellépenderedett egy elég fiatal lány, s arra kérte, mentse meg, mert egy

46