Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
között a verseimet is. Ők voltak a szerkesztésben a legfőbb potentátok a főszerkesztő A. Gy. mellett. Az viszont igaz, hogy vele utáltuk és titkon méregettük egymást. Én őt törtetőnek, minden lében kanál Lenin-fiúnak tartottam, ő meg úgy nevezett engem, hogy „a narodnyik". Akkor nem is tulajdonítottam mellőzésemnek nagyobb jelentőséget, de így, utólag egyre furcsábbnak találom. De nem csak én - Filosz (azaz Molnár Péntek Imre) is hiányzik a tartalomjegyzékből, aki viszont nem sokkal később a Kilenceknek is (Elérhetetlen fold antológiacsoport) markáns szereplője lett. Mindenesetre az akkori induló fiatal ELTE-s raj közül elsőként persze Bella Pistának jelent meg - figyelemfelhívó! - kötete a Magvető Könyvkiadónál, utána az előttem járó Vas István-tanítvány Sumonyi (Papp) Zoltánnak (Spártai suhanc címmel), s az ugyancsak vele egyidős Győri Lászlónak (Ez a vers eladó hetyke címmel). „Zsiga" kivagyis, vagyis hányave- tinek is tartható stílusa különben komoly hatással volt rám, s emlékszem, Vas Istvánnal, aki a Népszabadságban ledorongolta, az akkor mindnyájunk számára fontos találkahelyen, a Hungária kávéházban szenvedélyes vitát folytattam Zsiga védelmében. S Győri Lászlóra, gondolkodására jellemző az is, hogyan lett ő „Zsiga". Mikor gyerekkorában focizgattak, mindenki választott magának „menő" nevet. Egyik Puskás lett, másik Kocsis stb. Lacink meg azt mondta: ő lesz a „Zsiga". De hol voltunk mi, legtöbben, általában a kötettől? Nem felejthetjük el (ha nem is írtam róla), hogy a Tiszta szívvel betiltása az 56-os forradalom 10. évfordulóján történt. A gyilkos hatalom rettegett mindentől, amit nem ők hoztak létre, irányítottak, s különösen a makulátlan múlttal érkező, „mozgolódó" fiataloktól tartottak. Az Egyetemi Színpadon (a betiltás után már) volt egy nagy irodalmi est, minden prominens szereplő ott volt, sőt meghívtuk az akkor pályája csúcsán lévő Latinovits Zoltánt is. Latinovits megkapta az egész est szövegkönyvét, s maga válogatta ki az elmondani kívánt verseket. Mit ad isten: az én verseimet választotta. Előadás előtt pedig bekéretett az öltözőbe, s nagyon kedvesen kérdezgette, előtte lévén az anyagom: - Ezt itt, kérlek, hogy érted? Itt meg mit emeljek ki leginkább? - és hasonlóképpen átbeszélte velem szinte az összes verset. Mikor pedig kilépett a függöny elé, elkezdte beleharsogni a nagy színházterembe: „Valami, valami kellene! Vércsesikoltás! Vad zene! Fogak sátáni roppanása Forr az üst: ordítást is bele!" A nézőtéren, ahol egymás hegyén-hátán torlódtak a hallgatók, még a légy szárnyának zizzenését is meg lehetett volna hallani. Utána meg hatalmas ováció követte, nem győzte fogadni a tapsokat. Én zsibbadásig el voltam ájulva (és 42
