Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 6. szám - Kötter Tamás: Szabadíts meg a gonosztól

játszottam. Már tizennégy éves koromban bemutatkoztam az első osztályban." Nem tudtam, mit vár tőlem, elismerést, csodálatot, vagy valami mást, így eléggé bénán csak annyit mondtam: „Ez nagyon klassz." „Az, klassz", mondta ő is, aztán intett, hogy most már mehetek. Megemlítettem még neki valamit az egyik ügyről, amin éppen dolgoztam, de nem figyelt rám. „A Fisch helyett cseréltek be", motyogta maga elé, miközben az íróasztal lapjára szegezte a tekintetét.

A főnököm soha nem hozta szóba az estét a Koccintóban, s bár tudni akartam, mindennél jobban tudni akartam, mi történt a taxissal, nem volt bátorságom megkérdezni. A következő néhány napban megvettem a legolvasottabb napilapokat, de egyikben sem írtak eltűnt vagy meggyilkolt taxisról. Megnyugodtam, és lassan megfeledkeztem a dologról.

Gábor a barátainak sem mesélte el az esetet, pedig, ahogy ez már a férfiak közt szokás, gyakran szórakoztatták egymást a kalandjaikkal. A színésznős történetet például gyakran elmondta társaságban. Utólag végighallgatva el kellett ismernem, hogy tényleg vicces helyzet volt. Főleg a színésznő bamba tekintete, ahogy bámult ránk, és utána a hisztérikus kifakadása. Gábor szinte már valósághűen tudta utánozni a nő sipákoló hangját. Minden alkalommal, amikor szóba került az eset, együtt nevettem a többiekkel.

Eltelt egy év. Visszajöttek a kommunisták. Horn Gyula lett a miniszterelnök. Pétert egyre ritkábban láttam, elmaradozott az irodából. Azt hallottam, hogy a csecsenekkel üzletel, ami nem jelentett túl sok jót. Ezt a vad, kaukázusi népet akkoriban különös, félelemmel vegyes tisztelettel emlegették városszerte. Először is legyőzték az oroszokat, akiket mindenki utált. Másodszor az a hír járta róluk, hogy kegyetlen bosszút állnak mindenkin, aki megsérti a becsületüket, de leginkább az üzleti érdekeiket. Mindenki a csecsenekről beszélt. Sokan az ismerőseim közül, megbízható forrásokra hivatkozva, pontosan tudni vélték, hogy a csecsének hol, mikor és hányat tettek el láb alól. Milyen helyeket zsarolnak, és hová járnak a kurváikkal szórakozni. Bevallom, én egyetlen csecsent sem láttam. Engem valahogy elkerültek. A kilencvenes évek végén állítólag Nyugatra mentek a gazdagabb zsákmány reményében, így később sem volt módom megfigyelni őket, vagy legalább személyesen találkozni velük. Még az is lehet, hogy Péter csecsenjei nem is léteztek, és a gyárat nem ők, ahogy állította, hanem valamelyik bank vette el. Bár a módszerek különbözőek voltak, az eredmény ugyanaz lett. Péternek elúszott mindene. Majdnem mindene.

Újra feljárt az irodába. Onnan telefonált, intézte az ügyeit, próbálta menteni a menthetőt. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, pontosabban volt, de előbb akkora volt, mint egy aktatáska, kicsit később meg, mint egy féltégla. Még sms-t sem tudott küldeni. Kizárólag telefonálni lehetett vele, pofátlanul magas percdíjért. Csak az igazán tehetősek meg a nagy cégek engedhették meg maguknak. A főnököm mindig figyelmeztetett, hogy ne hívjak mobilt, mert drága.

Péternek már a csecsének sem adtak pénzt, egy uzsorástól vett fel kölcsönt. Zöld Gusztávnak hívták. Egykor magyarnóta-énekes volt, de már visszavonult. Állítólag valamikor híres volt, és még Bangó Margittal is énekelt együtt, de akkor

15