Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 6. szám - Kötter Tamás: Szabadíts meg a gonosztól

Gonosz nem egy hely, hanem egy ember, vontam le magamban a következtetést, amikor megálltunk úti célunk előtt. Ez jelenthet jót is, de rosszat is, okoskodtam magamban.

A Koccintó közönséges borozó volt, a végében bádogtetejű pulttal. Ma már ilyen helyek csak a külvárosokban vannak meg néhány rázós környéken, de akkor még tele volt velük a város. A berendezéssel nem sokat bajlódtak. Csővázas műanyag székek és asztalok töltötték ki a teret, rendetlen összevisszaságban. Kollégiumi vagy üzemi étkezdéből selejtezhették le őket. Nem volt sok fény.

Tömve volt vendégekkel. Sokan egyenruhában voltak. Felismertem a különféle tiszti rangjelzéseket, még katonakoromból emlékeztem rájuk. Vágni lehetett a füstöt.

A Gonosz pont úgy nézett ki, mint Búd Spencer. Fekete Sándornak hívták, és bekk volt abban a csapatban, amelyben egykor Péter is játszott. Akár a pap a gyónást, türelmesen végighallgatta Pétert. Nem szólt közbe, nem kérdezett semmit. Néha bólintott.

„Akkor üljön le szépen a kedves vendég", mondta tettetett nyájassággal a hangjában, miután Péter befejezte a mondandóját, és lenyomta a taxist az egyik székre.

Mint egy kiéhezett farkasfalka, úgy vetették rá magukat a vendégek a taxisra. Lökdösték, pofozták, miközben mindenféle szar alaknak elmondták. Egy húzásra meg kellett innia egy nagy pohár rumot, amitől öklendezett, de végül nem hányt. Hangosan többször bocsánatot kellett kérnie Gábortól. Ezt a főnököm követelte ki. „Lehet, hogy süket vagyok, de nem hallom!", nevetett fel tébolyult hangon, mire a taxis újra és újra elkezdte. Elénekelteitek vele egy nótát, de hogy mit, arra már nem emlékszem. Egy ezredes megígérte neki, hogy a kazánház mögött agyon fogja lőni, de két másik tiszt gyorsan arrébb rángatta. A Gonosz néha odament hozzá, és megkérdezte tőle, „hogy érzi magát a kedves vendég?", aztán csak úgy haverilag meglegyintette a tarkóját. Nagy lapáttenyere volt. A taxis minden alkalommal előrebukott. A feje koppant az asztalon.

Hamar ráuntak, de akkor sem engedték el. Az egyik sarokban ült, és maga elé meredt. Időnként felemelte a fejét, és ijedten pislogott az ezredes felé, aki megígérte, hogy agyonlövi. Igyekeztem úgy tenni, mintha észre se venném.

Órák telhettek el. Elnyomott az alkohol és a fáradtság. Péter ébresztett fel. Hajnali három óra volt. A Koccintó már kiürült, csak a Gonosz rakosgatta az italosüvegeket a pult mögött. Megkérdeztem Pétert, hol a taxis. Azt felelte, hogy már elment.

„És Gábor?"

„Ő is hazament. Menj szépen te is haza", felelte nyugodt hangon, és hozzátette: „Már vége van."

Néhány nappal a koccintós eset után behívott magához Gábor. Azt hittem, a taxisról akar beszélni velem, de tévedtem. Meglepett, amit mondott. Azzal állt elő, hogy szeretné, ha tudnám, hogy ő is vízilabdázott. Mondtam neki, hogy ezt eddig tényleg nem tudtam, azt hittem, csak a bátyja játszott. „Nem", mondta Gábor, és egyenesen rám nézett. Láttam, hogy az egész teste megfeszül. „Én is

14