Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Kötter Tamás: Szabadíts meg a gonosztól
Nagy csönd telepedett a kocsira, amikor ezt a valószínűtlenül nagy számot kimondta. Nyilván csak néhány másodpercig tartott, de nekem hosszú perceknek tűnt, amíg valaki újra megszólalt. „A kurva anyád", üvöltötte el magát a főnököm kásás hangon. Újabb pillanatnyi csönd következett, de rövidebb volt, legalábbis rövidebbnek tűnt, mint az előző. Aztán minden nagyon gyorsan történt. A kobra ügyességével váratlanul csapott le előbb rám, aztán Gáborra a taxis. Lefújt bennünket gázsprayvel. Vacak spray lehetett, biztos az Ecserin vagy valami hasonló helyen vette, mert csípni ugyan csípte a szememet, de a könnyem alig folyt tőle. Néhány másodpercre így is elveszítettem a látásomat. A zakóm ujjába töröltem a könnyeimet. Mire újra kinyitottam a szemem, a taxis szinte dermedten ült mellettem. A nyakát kalodába zárta Péter keze. Valami birkózófogást alkalmazhatott, mert a sofőr feje tiszta vörös volt, a szeme kigúvadt. Úgy nézett ki, mint aki menten megfullad. Kicsit kapálódzott még, mint a csirke, amikor elvágják a torkát, de gyorsan feladta. Teljes volt a káosz a kocsiban. Gábor azt óbégatta, hogy megvakul, ha valaki gyorsan nem hív egy mentőt. Én a szememet törölgettem és az ajtókilincset próbáltam kitapogatni, de amikor végre odatévedt a kezem, a tekintetem egy pillanatra találkozott Péterével. „Pajtás", ennyit mondott, én pedig elengedtem a kilincset. „Ne buziskodj itt nekem, mert kibaszlak a kocsiból!", szólt rá Péter az öccsére, aki még mindig mentőt követelt. Nézzen inkább rám, mondta az öccsének. Ha én nem üvöltök, mint egy buzi, akkor ő se tegye. Erre a főnököm összeszedte magát, abbahagyta a jajgatást, de nem hallgatott el. A taxist kezdte el átkozni, és mindenféle dologgal fenyegette, amit tesz vele, ha újra látni fog. A taxisnak, függetlenül Gábor fenyegetéseitől (biztos voltam benne, hogy beváltja őket) egyébként sem jósoltam túl kellemes estét. Péter faszikámnak szólította, nem pajtásnak. „Faszikám, erre most nagyon rábasztál", sziszegte a fülébe, majd tárgyilagos hangon hozzátette, de már Gábornak címezve: „Felvisszük a Gonoszhoz." Nem kérdeztem meg, hogy ki vagy mi az a Gonosz, és miért megyünk oda. Nyilvánvaló volt, hogy idő kérdése, és megtudom. Hátrapillantottam Gáborra. Már nem könnyezett, és nem is átkozódott. Összeszorított fogakkal és eszelős tekintettel a sofőr tarkóját bámulta. „Itt jobbra, faszikám!", „ott fordulj be balra", irányította a taxist Péter. Egyébként csend volt. Időnként recsegett a rádió. A taxis rövid ujjú inget viselt, a nyakában aranyláncon medál lógott. Harmincötnek néztem. A keze remegett, amikor sebességet váltott. Időnként lopva rám sandított, mintha segítséget várna tőlem. Pont tőlem, nevettem fel magamban. Faszikám, pont tőlem!? Fogoly voltam, akárcsak ő. Vele ellentétben engem nem Péter keze, hanem az akarata tartott fogva. Nem segíthettem rajta, és ezt egy idő után ő is megértette, mert már nem nézett rám, de a keze továbbra is remegett. A Szabadság-hegyen, a katonai lakótelep alatt, egy buszfordulóban állíttatta meg Péter a kocsit. „Ott parkolj le, faszikám", bökött rá a szabad kezével egy faházra. A bejárat fölé narancssárga betűkkel azt írták: Koccintó. Ezek szerint a 13
