Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 5. szám - Patak Márta: Mindig péntek

Nem jutott eszembe, meg se fordult a fejemben, hogy Ferkó egyetlen részvéttel teli megjegyzést sem kap senkitől, miközben csöndesen szürcsöli meleg tejét a pöttyös bögréjéből, melynek alján még el se olvadt a cukor, mert valószínűleg nem keverte el rendesen, mielőtt beleaprította a kenyeret. Ül maga elé meredve a családi asztalnál, ahol egykedvűen, magába roskadtan hallgat mindenki. Anyja is fáradt, rá se néz a fiára, nem akar ő még egy újabb terhet a lelkére, bőven beéri annyival, ha nem roskad össze a fáradtságtól, miközben lefekvés előtt rendbe teszi a konyhát és nagyjából összesöpör a pitvar előtt.

Úgyhogy Ferkó szürcsölheti bátran a cukros tejét, nem szólnak rá, mint régen az óvodában, hogy Kisfiam, rendesen igyál, ne szürcsöld a tejet. Mindenki ugyanúgy szürcsöl, mint ő, mást nem is hallani az asztal körül, még talán odakintről sem, csak szürcsölést meg csámcsogást, egyszer-egyszer egy hangosabb kráko- gást, harákolást vagy szipogást, különben minden olyan tompa, olyan fásult, hogy Ferkó maga sem tudja, miért, de azt érzi, hogy elalszik ülve az asztalnál.

A bögrében a legjobb részhez érve sem érzi azt a gyönyört, azt a kellemes örömöt, ami máskor mindig szétárad benne, mihelyt szájába veszi az első kanállal a tejben tocsogó, ázott kenyeret. Nem érzi úgy, mint máskor, amikor azt képzeli, nem is kenyeret, hanem kiflit eszik, mert annak teljesen más az íze, sokkal jobb, mint a kenyér. Még a karikákat is látja, jól elkülöníthetők a rétegek, ahogy föltekerték. Mintha foszlós csigát kanalazna, nem akarnak engedelmeskedni a kanálnak, erővel kell szinte elvágnia, annyira ragaszkodnak a csigavonalhoz, amiben addig álltak.

Nem álltam ott mögötte, nem is képzeltem el, mi történhet otthon vele, meg se fordult a fejemben, hogy miután elváltunk a kövesút szélén, élte tovább nélkülem is az életét, bennem mindössze az a komoly, jelentőségteljes pillantás meg az a súlyos mondat maradt meg: Akkor holnap, a szokott helyen.

Honnan tudtam volna, hogy a csirás minden bánatát elveri a legkisebbik fián. Nem tudtam én semmit róla, talán nem is akartam annál többet, mint hogy részeges ember. Napközben úgy-ahogy ellátja a munkáját, aztán mihelyt kigana- jozott a marhák alól, helyére tolja a talicskát és leteszi a vellát, megtörli a kezét sötétkék kötényében, melyet aztán az istállóajtó mellett fölakaszt a szegre, hogy majd hajnalban félvakon egy mozdulattal levegye, oda se kelljen néznie, pontosan úgy álljon kézre, hogy fölöslegesen ne kelljen maga előtt forgatni, tekergetni, akaszthassa egyből a nyakába, és indulhasson a velláért, talicskáért, egyszóval miután így felakasztja azt a sötétkék, kosztól, nedvességtől, állati és emberi zsírosodó bőr érintésétől megkeményedett, középtájt szinte feketéllő kötényt, még csak nem is sóhajt fel, hogy mára véget ért, mehet, amerre lát, már nem szól érte senki, ha jól berúg. Mostantól végre a maga ura, azt csinál, amit akar, akár sötét estig ott maradhat a kocsmában, amíg be nem zárja kilenc órakor a kocsmáros. Támaszthatja némán a pultot, ahogy szokta, szemébe húzva sötétkék svájcisapkáját, könyékig feltűrve barna kockás flanelingét, és időnként törzsének egy-egy félfordulatával megigazíthatja a derékszíját.

Nem láttam én az ember mögé az életét, a házak falán túlra nem láttam, oda se, ahol a piros betűs alumíniumtábla hirdette, hogy Tiszta udvar, rendes ház, vagy ahol kicsi, kék tábla biztosította a betérőt és az arra járót, hogy odabenn a gazda istállójában Gümőkórmentes állomány lakik.

34